José Ricardo Bezerra és Felipe Bezerra
Évközi 27. vasárnapján az evangélium (Mt 21,33-43) a szőlőművesek példabeszédét tárja elénk. Egy gazda szőlőt ültet, gondosan előkészít mindent, majd bérbe adja a szőlőműveseknek. Amikor eljön a szüret ideje, a szolgákat, akiket a gazda küld, megverik, megölik vagy megkövezik; végül elküldi a saját fiát, és őt is megölik a szőlőművesek. Jézus megkérdezi, mit fog tenni a szőlő gazdája, és a főpapok meg a vének válasza végül leleplezi őket. A példabeszéd azzal a kővel végződik, amelyet az építők elvetettek, és amely szegletkővé lett (vö. Zsolt 117(118),22-23).
Ez a múlt vasárnapi evangélium folytatása: Jézus ugyanazokhoz a hallgatókhoz beszél tovább, és a szőlő ismét képként tér vissza.
Ezen a vasárnapon, október 4-én az Egyház Assisi Szent Ferencre is emlékezik, egy olyan évben, amikor halálának 800. évfordulóját ünnepeljük; a szent emléknapja átadja a helyét a vasárnapnak, ezért a vasárnapi evangéliumot választottuk.
Szokásunkhoz híven öt gondolatot választottunk az elmélkedéshez és az imádsághoz, amelyeket megosztunk a podcastban: https://youtu.be/htr3aPQyS68 (a saját nyelveden elérhető feliratokkal). A végén pedig egy bónusz is vár: hét Jézus-kép, amely el van rejtve ebben a példabeszédben.
1. „Volt egyszer egy gazda, aki szőlőt ültetett”
„Halljatok egy másik példabeszédet! Volt egyszer egy gazda, aki szőlőt ültetett” (Mt 21,33).
Múlt vasárnap a 32. versnél fejeztük be, a két fiú példabeszédénél (vö. Mt 21,28-32); ma a 33. versnél kezdjük. Ezért mondja Jézus: „egy másik példabeszédet”: a két fiúé is példabeszéd volt, még ha nem így vezették is be, ez pedig ugyanabban a vonulatban következik, ugyanazokhoz a hallgatókhoz szólva: a főpapokhoz és a nép véneihez.
Az első gondolat maga a gazda, aki szőlőt ültet. A kezdeményezés az övé. A szőlő jelen van a mai egész liturgiában: az első olvasmányban, „a Seregek Urának szőlője Izrael háza” (Iz 5,7), és a válaszos zsoltárban, amely azzal a szőlővel imádkozik, amelyet Isten ültetett és gondoz (vö. Zsolt 79(80),9-17). Az Ószövetségben a szőlő már Izrael képe. Az Újszövetségben maga Jézus mutatkozik be mint „az igazi szőlőtő” (vö. Jn 15,1-8), és az Egyház ráismer magára ebben a képben, mint Isten szőleje, alkalmazás útján (vö. Lumen gentium 6; KEK 755).
De a szőlő mi magunk is vagyunk, mindannyian: a lelkünk az Úr szőleje, és nekünk kell gondját viselnünk. Az Énekek éneke tartalmaz egy fájdalmas mondatot: „A saját szőlőmet nem őriztem meg” (Én 1,6). Sokszor a mi szőlőnket, vagyis önmagunkat nem őrizzük meg úgy, hogy visszaadhassuk az Úrnak, aki ennyi gonddal előkészítette. Eltékozoljuk ezt az életet, Isten ingyenes ajándékát, és ez nyomaszt.
Eszünkbe juthat Avilai Nagy Szent Teréz is, aki a lelket kerthez hasonlítja, amelyben az Úr örömét leli és megpihen, az imádságot pedig a vízhez, amely öntözi, hogy virágot és gyümölcsöt hozzon (vö. Életem könyve 11-22). A kármelita hagyomány olyan mesterekkel, mint a Gyermek Jézusról nevezett Boldog Mária Jenő, sokat beszél erről a lélek-kertről, az Úr lélek-szőlejéről. Már ez az első gondolat is elegendő meghívás az imádságodra.
2. „Bekerítette sövénnyel, présházat épített benne, őrtornyot emelt”
„Bekerítette sövénnyel, présházat épített benne a szőlő kipréseléséhez, és őrtornyot emelt” (Mt 21,33).
Egy szőlő előkészítéséhez tiszta, kövektől megtisztított földre van szükség (vö. Iz 5,2); be kell keríteni, hogy a vadállatok ne jussanak be, és a mai zsoltár ezt kérdezi: „Miért döntötted le a kerítését?” (vö. Zsolt 79(80),13). Aztán jön a présház és az őrtorony. A gazda bérbe adhatta volna a földet úgy, ahogy volt, és boldoguljon, ahogy tud, minden szőlőmunkás, de nem: ő előre mindent előkészített. Időbe telt. Ez az Úr képe, aki szeretettel és oltalommal vesz körül minket (vö. Zsolt 124(125),2).
Izajás, ugyanebben a szőlőénekben, Isten szájába adja a kérdést: „Mit kellett volna még tennem szőlőmért, és nem tettem meg?” (Iz 5,4). Ezt a kérdést nekünk is felteszi: mit tehettem volna még érted? Annyi áldás és kegyelem áradt az életedre, és te mit kezdtél a szőleiddel?
Ez a gondoskodás mindenkire érvényes, és különösen azokra, akiknek életre szóló elköteleződésük van: a Shalom Katolikus Közösség tagjaira, a megszentelt személyekre és a papokra, azokra, akik engedelmességi, szegénységi és tisztasági fogadalmat tettek, vagy Isten előtt ígéretet vállaltak. Az Úr előkészített minket: megvan a kerítésünk, az őrtornyunk, a présházunk és a hely, ahová a gyümölcsöket tesszük. Minden itt van. Hiányzik az, hogy megújítsuk életünk odaadását Istennek, aki előkészíti a lelkünket a szolgálatra.
Van még a présház képe, ahol a szőlőszemeket taposják, hogy kifolyjon a must. Javasolhatjuk szellemi képként, hogy Isten megengedi a megpróbáltatásokat anélkül, hogy elhagyná a szenvedőt, és arra használja őket, hogy gyümölcsöt hozzunk, nem pedig arra, hogy elpusztítson minket. Szent Pál mondja: „Mindenfelől szorongatnak minket, de nem szorítanak be; kétségbeejtenek, de nem esünk kétségbe; üldöznek, de nem hagynak el; letaszítanak, de nem pusztulunk el” (2Kor 4,8-9). Jézus azt mondja Péternek, hogy a Sátán kikérte magának őket, hogy megrostálja őket, mint a búzát (vö. Lk 22,31): a rosta erőszakos, de a búzát nem porlasztja szét, és az Úr gondoskodik: „Én azonban imádkoztam érted” (Lk 22,32). Ez az imádság képe, és nem arra szolgál, hogy azt a következtetést vonjuk le, hogy Isten a szenvedést kívánja: amit az Írás mutat, az az, hogy Ő megtart minket a megpróbáltatásban.
3. „Ezeket a gonoszokat gonoszul elpusztítja”
„Mármost, ha megjön a szőlő gazdája, mit tesz majd ezekkel a szőlőművesekkel?” A főpapok és a nép vénei azt felelték: „Ezeket a gonoszokat gonoszul elpusztítja, a szőlőt pedig más szőlőműveseknek adja bérbe, akik idejében megadják neki a termést” (Mt 21,40-41).
Ez az erőszakos válasz furcsán hat ránk. De nem Jézus mondja, és nem is a példabeszéd szőlőgazdája: a főpapok és a vének. Az erőszakot nem Istennek tulajdonítják; a válasz annak a szívét leplezi le, aki mondja, és abban ott volt a bosszúvágy és a kegyetlenség. Ezt tették már az első küldöttekkel, a prófétákkal (vö. Mt 23,37), és ezt tennék az örökössel is. A példabeszédben a gazda még a fiát is elküldi, azt gondolva: „A fiamat csak megbecsülik” (Mt 21,37); ez a példabeszéd nyelve, amely a gazda türelmét és bizalmát mutatja, és nem szabad úgy érteni, mintha Isten tudatlan lenne. Ezek a vezetők végeztették ki őt a legkegyetlenebb módon, kereszthalállal, a rómaiaknak kiszolgáltatva azzal az érvvel, hogy „aki királlyá teszi magát, az a császár ellen szól” (Jn 19,12). Jézust „kidobták a szőlőből” (Mt 21,39), és a Zsidókhoz írt levél emlékeztet, hogy Jézus „a kapun kívül” szenvedett (Zsid 13,12); a két képet lelki értelemben összekapcsolhatjuk, bár az evangélium nem azonosítja őket kifejezetten.
Ez a válasz akaratlanul az Atya tervét hirdeti: ha nem fogadják be hírnökeit és Fiát, az Országot odaadják „olyan népnek, amely meghozza annak gyümölcsét idejében” (vö. Mt 21,43). Az evangélium üzenete először Izraelhez érkezik (vö. Róm 1,16; ApCsel 13,46); és Jézus Názáretben már magáévá tette Izajás próféciáját: „Az Úr kent fel, hogy az evangéliumot hirdessem a szegényeknek” (vö. Lk 4,18). Mégsem szabad ezt a mondatot úgy olvasni, mintha Isten elvetette volna Izraelt, hiszen ahogy Szent Pál mondja, „Isten ajándékai és hívása visszavonhatatlanok” (Róm 11,29), és ahogy az Egyház tanítja (vö. Nostra Aetate 4; KEK 839-840). Amit Jézus megbélyegez, az a gyümölcshozás megtagadása, amely minket is fenyeget.
A 45. vers, amely nem szerepel a mai liturgikus szövegben, azt mondja, hogy a főpapok és a farizeusok, amikor hallották a példabeszédeket, „megértették, hogy róluk beszél” (vö. Mt 21,45). Mint Nátán Dávid előtt: „Te vagy az az ember” (2Sám 12,7). Jézus ismét felhívja a figyelmet népének pásztoraira; de a szív keménysége nagy volt.
Imádságunkban a válaszuk elgondolkodtat: hányszor van úgy, amikor nem akarunk megbocsátani, vagy megmarad bennünk az a vágy, hogy a másik fizessen azért, amit tett? Jézus azt kéri tőlünk, hogy „szívből” bocsássunk meg (Mt 18,35), mert Isten szeretett minket, amikor még az ellenségei voltunk (vö. Róm 5,10). És alapjában véve azt kérdezi, milyen mértékkel akarjuk, hogy megítéljenek minket (vö. Mt 7,2): a szeretet vagy a bosszú mértékével? Egy ismert hasonlat szerint a gyűlöletet őrizni olyan, mintha mérget innánk, és azt várnánk, hogy a másik haljon meg. Senki sem mondja, hogy megbocsátani könnyű. Képzeld el, hogy a fiadat megölte az, akiben bíztál. De az Úr szeretett minket, amikor Isten ellenségei voltunk. És minél inkább hagyjuk, hogy Isten megbocsásson nekünk, annál kevésbé nehéz megbocsátani. Kis Szent Teréz ezt megértette: ha volna valami érdeme, Isten „igazságos” volna, amikor szereti őt, és az már nem volna irgalom; ezért üres kézzel akart megjelenni Jézus előtt (vö. Felajánlás az irgalmas szeretetnek). Ezért érdemes mindig gyónni. A megbocsátás egyébként nem jelenti azt, hogy lemondunk az igazságosságról, a kellő jóvátételről vagy az óvatosságról; azt jelenti, hogy nem tápláljuk a neheztelést és a bosszút.
A keresztfán Jézus ezt kéri: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Az Atya bocsánatát kérte azoknak, akik megölték, és nekünk, akiknek a bűnei a keresztre vitték. Csak Isten ismeri mindenki szívét. Mi néha tudatlanságból vétkezünk, máskor teljes tudatában és beleegyezésével, és a felelősség a két eset szerint más (vö. KEK 1859-1860). A vezetőknek sok alkalmuk volt, és sok hívást kaptak a megtérésre. Ahogy Ábrahám mondja a gazdag és Lázár példabeszédében: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor még az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül” (Lk 16,31). Rajtunk áll, hogy meghallgassuk.
4. „A kő, amelyet az építők elvetettek”
„Sohasem olvastátok az Írásokban: A kő, amelyet az építők elvetettek, az lett a szegletkő?” (Mt 21,42).
Az építők azokat jelképezik, akik elutasítják Jézust; a szövegösszefüggésben a főpapok és a vének ráeszmélnek, hogy a példabeszéd őket érinti (vö. Mt 21,45), hiszen elutasították Jézust mint az örököst, a küldött Fiút. De a kép mindannyiunkat elér, és az elutasítás azt kérdezi tőlünk: miért utasítjuk el mi Jézust? Néha tudatlanságból, mert nem tudjuk, ki Ő. Van mentő tudatlanság, de van olyan is, amikor valakinek van módja keresni az igazságot, és nem keresi. Néha előítéletből vagy a saját hagyományaihoz való ragaszkodásból, mint a főpapok és a vének, akik a maguk elképzelése szerinti Messiást vártak (abban a korban a zsidóságban többféle messiási várakozás élt, és jó részüknek politikai és nemzeti jellege volt).
A kép erős: az építők ránéznek a kőre, és azt mondják: „Ez nem lesz jó, ez nem illik az én tervembe.” A mérnökök és építészek elvethetnek egy követ; de mi van, ha éppen az a kő Isten tervének a köve? Nekünk kell beilleszkednünk Isten tervébe, és nem azt akarnunk, hogy Isten illeszkedjen ahhoz a tervhez, amelyet a fejünkben megalkotunk. Sokszor annak, aki másokat vádol, magára kell vennie a kabátot, mert gyakran mi magunk is ellenállunk Isten tervének az életünkkel kapcsolatban.
Vannak, akik a világ gonoszsága miatt utasítják el Istent: a nyomor, a beteg gyermekek, az ártatlanok szenvedése miatt. Az Egyház az első századoktól fogva gondolkodik a gonosz kérdésén (Szent Ágoston például segített tisztázni, hogy a gonosz a kellő jó hiánya; vö. KEK 309-314), de semmilyen magyarázat nem vigasztalja azt, aki egy szenvedő gyermeket lát, mert a fájdalom megszakítja a szívet. Ki ismeri Isten tervét? Ki érti meg? (vö. Róm 11,34). És itt tér vissza Isten válasza Jóbnak: „Hol voltál te, amikor a földet alapoztam?” (Jób 38,4), és az emlékeztetés arra a határra, amelyet a tengernek szabott (vö. Jób 38,8-11). A 38-41. fejezetek nem adnak részletes okszerű magyarázatot a szenvedésre; azt tárják fel, hogy aránytalanság van az isteni bölcsesség és az emberi értelem között. A keresztény válasz ennél tovább megy: Jézusban Isten nem távolról magyarázza a szenvedést, hanem a keresztfán magára vállalja (vö. KEK 312-313).
Más dolog, hogy van egy tervünk, és a kő nem illik bele; és más azt mondani: nincs tervem, és az a kő, amelyet Isten választott, egy új terv szegletköve lesz, Isten terve, és az építmény más lesz. Időnként elvetjük a kiválasztott követ, megcsináljuk a magunk tervét, mert nem tudjuk, mit hozna Istené, és aztán viseljük a következményeket, miközben Isten terve sokkal jobb. Ez érvényes az életállapot megkülönböztetésére is: nem szabad csupán a saját hajlamunkra alapozni („házasodni akarok, tehát az életállapotom a házasság”), hanem arra a kérdésre, hogy hová hív Isten. Mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy mit utasít el és mit választ Isten előtt.
5. „Szegletkővé lett”
„A kő, amelyet az építők elvetettek, az lett a szegletkő; az Úr tette azzá, és csodálatos a mi szemünkben” (Mt 21,42).
Ez a szegletkő maga Jézus. Szó szerint idézi a 117(118). zsoltár 22-23. versét, és az Egyház benne ismeri fel annak beteljesedését (vö. ApCsel 4,11; Ef 2,20). Szent Péter kibontja a képet az 1Pét 2,4-8-ban: Jézus „élő kő, amelyet az emberek elvetettek, de Isten kiválasztott és megbecsült”, mi pedig arra vagyunk hívva, hogy „élő kövek” legyünk a lelki templom építésében (vö. 1Pét 2,4-5). Ha tudod, olvasd el az 1Pét 2,4-8-at, ahol az apostol e kő további tulajdonságait is megadja.
De a szegletkő nem az egyetlen Jézus-kép ebben a példabeszédben. Jézus az örökös is, a fiú, akit a gazda küldött. A szövegben legalább hét utalást találunk magára Jézusra, a szegletkövet is beleszámítva. Itt a kihívás: mielőtt tovább olvasnál, nézd meg, sikerül-e megtalálnod, hogy e hét utalásból hány szerepel a példabeszédben. Ez a Lectio Divina első lépése: figyelmesen olvasni, és az utalások maguktól szembeötlenek.
Bónusz: Jézus hét képe a példabeszédben
Ezek lelki olvasatok, amelyeket a hagyomány és az imádság kínál nekünk; találhatsz másokat is.
1. A gazda. Az egyenes olvasatban a gazda az Atyát jelképezi, a Fiú pedig Jézust. De javasolhatunk másodlagos lelki alkalmazást Krisztus tekintélyére, aki azt mondja: „Mindaz, ami az Atyáé, az enyém” (Jn 16,15), és az idők végén mint Úr fog eljönni (vö. Mt 25,31), anélkül, hogy eltörölnénk az Atya és a Fiú közötti különbséget.
2. A szőlő. „Én vagyok az igazi szőlőtő” (Jn 15,1): Jézus az a szőlő, amelyből élünk, és nem csupán az a nép, amelyet a szőlő jelképez.
3. A Fiú. Az Atya „elküldte Fiát” (vö. Jn 3,17; Zsid 1,1-2), miután elküldte és megszólaltatta a prófétákat.
4. Az örökös. „Ez az örökös”: Ő az, akit az Atya „mindennek örökösévé tett” (Zsid 1,2), és akivel együtt örököstársakká lettünk (vö. Róm 8,17).
5. A szegletkő. Az, akit elvetettek, és alapkővé lett (vö. Zsolt 117(118),22-23; Ef 2,20).
6. Az Úr. A zsoltárban „az Úr” Isten, aki az elutasítást győzelemmé változtatja. Az Egyház azt vallja, hogy „Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,11), és a feltámadásban látja ezt a csodálatos művet (vö. ApCsel 4,10-11).
7. Az Ország. Az Egyház néhány atyja, például Órigenész, magát Jézust nevezi „magának az Országnak” (auto basileu) (vö. Órigenész, Kommentár Máté evangéliumához 14,7); és a Lk 17,21 azt mondja, hogy Isten országa „köztetek van” (vagy „bennetek van”, a fordítástól függően). Itt lelki alkalmazásként azt olvashatjuk, hogy az Ország, amelyet a gyümölcsöt hozó népnek adnak, a Krisztusban való élet.
A Lectio Divina lépései
A Lectio Divina Isten igéjének imádságos olvasása. Szánj időt a csendre, hívd segítségül a Szentlelket, és haladj végig nyugodtan ezeken a lépéseken, magad imádkozva ezzel az evangéliummal.
1. Olvasás (Lectio). Mit mond a szöveg?
Evangélium (Mt 21,33-43)
„Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Halljatok egy másik példabeszédet! Volt egyszer egy gazda, aki szőlőt ültetett, bekerítette sövénnyel, présházat épített benne, őrtornyot emelt, majd bérbe adta a szőlőműveseknek, és elutazott. Amikor elérkezett a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőművesekhez, hogy vegyék át a termést. A szőlőművesek azonban megragadták a szolgákat: egyiket megverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre újra küldött más szolgákat, többet, mint először, de ezekkel is úgy bántak. Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: A fiamat csak megbecsülik! De a szőlőművesek, amikor meglátták a fiút, így szóltak egymás közt: Ez az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége! Megragadták, kidobták a szőlőből, és megölték. Mármost, ha megjön a szőlő gazdája, mit tesz majd ezekkel a szőlőművesekkel?” Azt felelték neki: „Ezeket a gonoszokat gonoszul elpusztítja, a szőlőt pedig más szőlőműveseknek adja bérbe, akik idejében megadják neki a termést.” Jézus így folytatta: „Sohasem olvastátok az Írásokban: A kő, amelyet az építők elvetettek, az lett a szegletkő. Az Úr tette azzá, és csodálatos a mi szemünkben? Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek Isten országát, és olyan népnek adják, amely meghozza annak gyümölcsét.””
2. Elmélkedés (Meditatio). Mit mond a szöveg nekem?
Milyen szőlőt bízott rám Isten, és mit tett már értem, hogy előkészítse: kerítést, présházat, őrtornyot? Mit kezdek azokkal a gyümölcsökkel, amelyeket Ő vár? Melyik követ utasítom el, mert nem illik az én tervembe? És hol lakik még a szívemben az a vágy, hogy valaki megfizessen azért, amit velem tett?
3. Imádság (Oratio). Mit mondok Istennek a szöveg alapján?
‚Uram, dicsérünk és áldunk Téged ezért az evangéliumért, mert Te vagy az élő kő, a szegletkő, és mi arra vagyunk hívva, hogy élő kövek legyünk abban az egyetlen kőben, aki Te magad vagy. Bocsásd meg nekünk azokat az alkalmakat, amikor olyan építők voltunk, akik elvetettek Téged, akik olyan Istent akartak, aki elfér a fejünkben és a tervünkben. Te vagy az erős szikla, amelyre biztonságunkat építjük: add meg nekünk a kegyelmet, hogy életünket Rád alapozzuk, mint az okos ember, aki hallgat Szavaidra és megtartja azokat (vö. Mt 7,24), hogy az áradások és a viharok ne döntsék le házunkat. Őrizd lelkünk szőlejét, hogy gyümölccsel adhassuk vissza Neked. Adj nekünk megbocsátó szívet, bosszú és neheztelés nélkül, mert nekünk előbb bocsátottak meg. Azokért, akik távol vannak Tőled, és azokért, akik imáinkba ajánlották magukat, ezt a kegyelmet kérjük: hogy megismerjenek Téged. Mária, a Béke Királynője, esedezz értünk…’ Folytasd imádságodat a Szentlélektől indíttatva.
4. Szemlélődés (Contemplatio). Milyen új tekintetet ad nekem Isten?
Maradj csendben az Atya előtt, aki ennyi gonddal előkészítette a szőlőt, és aki végül elküldte a saját Fiát, remélve, hogy megbecsülik. Szemléld a Fiút, akit kidobtak a szőlőből, és szegletkővé tett, és engedd, hogy Ő legyen életed alapja.
5. Cselekvés (Actio). Mire hív ma az Úr?
Válassz ki egy követ, amelyet elvetettél (egy döntést, egy hivatást, egy személyt), és add át Istennek ezen a héten. És imádkozz minden nap valakiért, akinek még nehezen tudsz megbocsátani, kérve a kegyelmet, hogy szívből megbocsáss.
Viszontlátásra a jövő héten!
Shalom!
Hétfőtől szombatig egy rövid videót kínálunk; vasárnap pedig a podcastunkat a vasárnapi evangéliummal, hogy elmélkedhess és imádkozhass. Iratkozz fel a csatornára, és hívj meg másokat, hogy minél többen szeressék Isten Igéjét. Add meg a „like”-ot, és küldd tovább barátaidnak. Isten áldjon meg. Shalom!
A podcast videója: https://youtu.be/htr3aPQyS68 a saját nyelveden kiválasztható feliratokkal.
