Egy új élet, amit Jézus adhat
Magyarországon járt a Shalom Katolikus Közösség alapítója
Az 1980-as évek elején egy huszonéves srác elhatározta: a fiatalok evangelizációjának szenteli az életét. Összegyűjtött néhány egyetemistát, és létrehozott egy központot, amelynek előtere egy snackbár, hátsó része pedig egy kápolna volt. Ők, a fiatalok voltak a pincérek, és a szendvicseknek bibliai nevet adtak. A vendégek rendeltek, Moysésék pedig mesélni kezdtek. Beszélgetésük az asztalnál kezdődött, és az oltárnál végződött. Egyre több fiatal jött, aki azt mondta: oda szeretné adni magát Istennek. Így született meg a brazíliai Fortaleza városában a Shalom, amelynek alapítója, Moysés Azevedo nemrég Magyarországra látogatott, hogy találkozzon az ide küldött misszionáriusokkal és a budapesti közösség fiataljaival. Nyitott, közvetlen, „csupa lélek” személyiség,aki odavan a magyar misszióért. – Épp harmincöt éve született meg a Shalom, amelynek mostanra több ezer misszionáriusa szolgál szerte a világban. Úgy tudom, akkor kezdődött minden, amikor egy szép lány megkérdezte: vele töltene-e egy hétvégét… – Igazából egy másik nővel kezdődött az egész. Nem beszélhetek a történetemről anélkül, hogy ne beszélnék az
édesanyámról. Mindig is fiút szeretett volna szülni, ezért imádkozott. Alighogy férjhez ment, várandós lett, és megszületett az első gyermeke: egy kislány. Persze örült neki, és tovább imádkozott. Hamarosan ismét állapotos lett, és megszületett a második gyermeke: egy újabb lány. Öröm, imádság, két évvel később a harmadik gyermek, megint lány. Utána tizenkét év telt el imádságban a kisfiúért, majd negyedszer is várandós lett, és megszületett a baba: lány. Egy év múlva pedig az ötödik gyermek, az ötödik lány. Édesanyám azt gondolta, ez a fiú már nem fog jönni. Hat év telt el, negyvenöt éves lett, ismét teherbe esett, és megszülettem én. Nem érthetem meg az életemet édesanyám imádsága nélkül. Kiskoromban minden asszony azt kérdezgette a templomban, hogy hát hol van az a fiúgyermek, de ez nekem nem tetszett. „Az ima a tiéd volt, az élet viszont az enyém” – mondtam anyámnak. Tizenkét évesen elhatároztam, hogy többé nem megyek templomba. Olyan volt számomra az egész, mint valami múzeum. Ám apám azt mondta: „Fiam, amíg ebben a házban laksz, minden vasárnap ott leszel a misén.” Hálás vagyok apámnak, mert annak ellenére, hogy mindig a hátsó padsorban ültem, dühösen Istenre, mindez Isten mellett tartott. És ekkor lépett be a képbe az a szép lány. Valóban, odajött hozzám az iskolában, és megkérdezte, volna-e kedvem vele tölteni egy hétvégét. „Hogyne!” – mondtam. „Egy lelkigyakorlatra mennénk” – folytatta. „Ja, akkor nem” – válaszoltam. De meggyőzött, hogy legalább töltsem ki a jelentkezési lapot, úgyis éveket kell várni, hogy elfogadják a jelentkezésemet, mert a város összes fiatalja erre a lelkigyakorlatra akar menni. Gondoltam, addigra majdcsak elfelejti az egészet. Ám egy évvel később megkeresett: „Moysés, emlékszel arra a jelentkezési lapra, a lelkigyakorlatra? Lehet, hogy máris részt vehetünk rajta!” Azt feleltem: „Te majd elmész, és imádkozol értem, jó?” Pár nap múlva ismét megkeresett: „Beszéltem a nővérrel, a nővér beszélt az atyával, az atya beszélt a püspökkel, és tényleg: velem jöhetsz a lelkigyakorlatra! Ugye nem mondod, hogy nem?” Mondtam, hogy legyen, és még fizetnem is kellett érte… „Fiam, hányszor kértelek, hogy ne hazudj, amikor pénzre van szükséged!” – mondta anyám, miután közöltem, hogy lelkigyakorlatra megyek. Ezen a lelkigyakorlaton először tapasztaltam meg Isten szeretetét. „Teresa, Isten szeret engem!” – mondtam a lánynak. „Isten mindenkit szeret, Moysés” – felelte. Mire én: „Nem érted, engem szeret, személyesen!” Ez a tapasztalat teljesen megváltoztatta az életemet. A lelkigyakorlat után mindent oda akartam adni Istennek, és más lett a hozzáállásom az egyházhoz, a miséhez. Amikor 1980-ban II. János Pál pápa Fortalezába látogatott, a bíborosunk megkért, hogy a fiatalok nevében adjak ajándékot neki. „És mi legyen az?” – kérdeztem. „Hát, az a te dolgod!” – mondta. Ima közben jött az ötlet: adjam át magam Istennek, tegyem fel az életemet azoknak a fiataloknak az evangelizációjára, akik úgy, mint korábban én, távol élnek Jézustól és az egyháztól. Így született a Shalom. – A Shalom karizmája a béke. De miféle béke ez? – János evangéliumának 20. fejezetében Jézus, aki legyőzte a halált, megjelenik a tanítványoknak, és azt mondja: „Béke legyen veletek!” Vagyis: Shalom! Számunkra a béke egy személy, az élő Jézus. Ő az egyetlen, aki teljes békét tud adni nekünk. Ő az, aki kibékít minket Istennel, magunkkal és másokkal. Közösségként tapasztaljuk ezt a békét, és szükségét érezzük annak, hogy továbbadjuk. Ez a tapasztalat több mint egy érzés. Ez egy új élet, amit csak Jézus adhat. – A shalomos misszionáriusok jelen vannak például Svájcban, Izraelben, Algériában, Madagaszkáron és Kínában is. Úgy sejtem, mindenütt más lelkületre van szükség, mindenhol mások a kihívások. Mivel indítja útnak a misszionáriusokat, és hogyan dönti el, kit hova küld. Mi, magyarok miért épp Joicyt, Vanessát, Carolinát, Andersont és Danielt kaptuk? – A megélt béke tapasztalata visz el minket a misszióba. Azt, amit megtapasztaltunk, nem vagyunk képesek magunkban tartani, szeretnénk másoknak is átadni. Ahova az egyház küld, oda megyünk. Amikor Erdő Péter bíboros megismerte a közösséget, meghívott Magyarországra, hogy egységben az egyházzal itt is evangelizáljunk. De hogy kit választunk a misszióra, az misztérium, ugyanakkor választás is. Isten és a misszionáriusok választása. Mert amikor ezek a fiatalok igent mondtak, és beléptek a közösségbe, azt is mondták, hogy felajánlják az életüket Istennek. Ő hívta őket a szolgálatra. Egy-egy misszionárius kiválasztásakor a közösség tanácsa imádkozik. Keressük azokat, akik az egyház szolgálatának szentelik magukat, és azt mondják: itt vagyunk. Ők Isten ajándékai nekünk.
Írta: Nagy Enikő
A teljes cikket az Új Ember hetilap nyomtatott változatában olvashatja.