A Pápai Ház szónokának második adventi elmélkedése: „A béke mint feladat, amiért tenni kell”

Péntek reggel kilenc órakor tartotta meg Raniero Cantalamessa kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka a második adventi elmélkedését az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában, melyen részt vettek Ferenc pápával együtt a kúria tagjai. A Pápai Ház szónoka múlt pénteken a békét Isten adományaként értelmezte, ezúttal az emberre váró feladatként beszélt róla.

Jézus a hegyi beszédben boldognak mondja a békességszerzőket (Mt 5,9). Az „eirénépoioi” görög kifejezés nem „békességeseket” jelent, hanem azokra utal, akik tesznek valamit a békéért, akik dolgoznak rajta. Három témát vázolt a szónok: Jézus békéje és Augusztus császár békéje, béke a vallások között és végül a „gondolkodj globálisan és cselekedj lokálisan” mai jelszó.

„Jézus nem csak buzdított a békére, hanem meg is tanított békét teremteni. Tanítványainak mondja: „békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek”. Ugyanebben a korban egy másik nagy ember, Augusztus császár is békét teremtett, ez a „pax romana”, melyet győzelmek révén sikerült elérnie: „parta victoriis pax”. Jézus egy másfajta békére gondol, melyet noha ugyanúgy győzelmen keresztül szerez meg, de saját magán aratott győzelem ez, spirituális és nem katonai. Az evangélium által javasolt béke a hit világán túl, érvényes a politikai közegben is. Napjainkban világosan láthatjuk, hogy ehhez az ellenségeskedést kell legyőzni, nem pedig az ellenséget.

Amikor Abraham Lincoln elnököt azzal vádolták, hogy túl udvarias az ellenfeleivel szemben, visszakérdezett: „Vajon nem akkor győzöm le az ellenfeleimet, amikor barátaimmá teszem őket?”. A világ jelenlegi helyzete – hangsúlyozta Cantalamessa atya – drámai módon igényli, hogy Augusztus módszerét cseréljük be Krisztuséra. Nemde a jelenlegi gyógyíthatatlannak tűnő konfliktusok mélyén is olyan akarat és titkolt vágy húzódik meg, hogy legyőzzük az ellenséget? Nem szabad belenyugodnunk abba, hogy nem lehetséges a jelenlegi helyzetet jobbra fordítani! De igen! Isten segítségével állandóan lehet és kell is megújítani a béke bátorságát! Amikor nincs lehetőség a cselekvésre, akkor imádkozzunk, mint minden szentmisében, amikor kérjük: „adj kegyesen békét napjainkban!”.

Napjaink békeszerzői előtt egy újabb munkaterület nyílt – mondta a beszéde második részében Cantalamessa atya – mégpedig a vallások közötti béke előmozdítása, amiként azt a Vallások Világparlamentje az 1993-as chicago-i ülésén megfogalmazta: „Nincs béke a nemzetek között a vallások közötti béke nélkül és nincs béke a vallások között a vallásközi párbeszéd nélkül”. A vallások közötti komoly párbeszéd alapját az jelenti, hogy mindnyájunknak egy Istene van. A Pápai Ház szónoka Szent VII. Gergely levelét idézte 1076-ból, melyet a pápa a mórok muzulmán királyának írt: „Mi egy Istent hiszünk és vallunk, jóllehet másféle módon, de naponta dicsérjük Őt, mint az idők Urát és világ kormányzóját”. Szubjektív módon különféleképpen vélekedünk az Istenről: nekünk keresztényeknek Ő a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja. Ugyanakkor objektíven tudjuk jól, hogy csak egy Isten van, még ha minden nép más szóval is hívja segítségül őt. Számunkra a párbeszéd alapja a Szentlélekben való hit is, mert ő a béke köteléke, a „vinculum caritatis” a különféle keresztények között.

Izrael népe és a keresztények közötti béke témájában Cantalamessa atya Ferenc pápának az Evangelii Gaudium apostoli buzdításából idézett: „Jóllehet bizonyos keresztény tanítások elfogadhatatlanok a zsidóság számára, és az Egyház nem mondhat le arról, hogy Jézust Úrnak és Messiásnak hirdesse, mégis létezik egy gazdag komplementaritás, amely lehetővé teszi, hogy együtt olvassuk a héber Biblia szövegeit, és kölcsönösen segítsük egymást az ige gazdagságának kibontásában éppúgy, mint a számos erkölcsi tanításban való osztozásban, és az igazságossággal és a népek fejlődésével való közös törődésben”.

Cantalamessa atya adventi beszéde harmadik gondolatában a mai divatos szólamot – „Think globally, act locally”, „gondolkodj egyetemesen és cselekedj helyileg” – értelmezte. Ez különösképpen is érvényes a békére: először a világbékére kell gondolni, aztán helyi szinten tenni a békéért. A békét egészen más módon kell megteremteni, mint ahogy a háború létrejön. A háborúhoz hosszú előkészület kell, hatalmas hadsereget kell felállítani, stratégiát kidolgozni, szövetségeket kötni… Ezzel szemben a béke megteremtését azonnal elkezdhetjük, akár egyedül is, elég hozzá egy egyszerű kézfogás, vagyis a békét „kézzelfoghatóan” kell építeni. Pál apostol az efezusiaknak írja, hogy ő békét hirdet „a távollévőknek és a közelieknek” (Ef 2,18). A közeliekkel gyakran nehezebb a béke, mint a távoliakkal, vagyis sokszor a különféle keresztények közötti béketeremtés nagyobb gonddal jár együtt. Sőt, még az egyházon belül, a katolikusok közötti béke-egység is mekkora feladat, méghozzá Pál apostol óta, ahogy ezt az első korintusi levele tanúsítja: „Én Pállal tartok, én meg Apollóval…” (1 Kor 1,10-12).

A Pápai Ház szónoka a Szentlélek pünkösdi egységteremtő szerepére utalt, mellyel az egyház egy olyan szellemi épületet akart építeni, valójában saját magát, mely szemben áll az ősi Bábel-tornya építésével. Ez csak akkor sikerülhet, ha mindig tekintettel vagyunk az Isten szándékára, az Isten dicsőségére. Jézus is így épít új világot, amikor mondja: „Én nem a magam dicsőségét keresem” (Jn 8,50). A Szentlélek nem semmisíti meg a különbözőségeket, nem egyengeti el automatikusan a másságot. Ezt láthatjuk abban is, ami rögtön a Pünkösdöt követi. Először is probléma támad az özvegyeknek juttatott adomány szétosztásakor, majd következik a pogányok egyházba befogadásának sokkal nagyobb jelentőségű ügye. De nem lehet látni közöttük pártok vagy tömörülések létrejöttét. Pál Jeruzsálembe megy föl, hogy Péterrel tanácskozzon, míg egy másik alkalommal félelem nélkül ellenvetést tesz neki (Gal 2,14). Ez lehetővé teszi számukra, hogy a jeruzsálemi vita után meghirdessék az egyháznak: „A Szentlélek és mi magunk azt tartottuk helyesnek” (ApCsel 15,28). Így született meg az egyház modellje minden közösség számára. Magzati formában jelen vannak már a különféle szolgálatok, de nem tudatosult még a péteri primátus, mert nem volt még rá sem idő, sem szükség.

Végül Cantalamessa atya beszédében a „kúriára célzott: Milyen nagy adomány az egyház számára, ha a testvériség példája lenne! Máris az, legalábbis sokkal inkább, mint ahogy a világ és a média szeretnék látni. De egyre inkább többé válhat. A véleménykülönbség nem lehet leküzdhetetlen akadály. Elég, ha napról napra a saját szándékaink közepére helyezzük Jézust és az egyház javát, a mi személyes véleményünk győzelme helyett”. Szent XXIII. János pápa használja 1959-ban az „Ad Petri Cathedram” enciklikájában a híres formulát: „In necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus vero caritas”, „vagyis a lényeges szükségletekben egység, a vitás dolgokban szabadság és mindenben pedig a szeretet”.

Végül Cantalamessa atya a pápa jelenlétében elmondott második adventi beszédét a filippi levél buzdításával zárta: „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekedtek. Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is” (Fil 2,1-4).

(vl)

A szöveg a Vatikáni Rádió honlapjáról származik.