Nem szerepelt a gyerekkori terveim között, hogy kármelita legyek. Semmit sem tudtam a Kármelről. Egy felszínesen katolikus családban nőttem fel. Az érettségit a piaristáknál csináltam, és onnantól kezdve a vallás kezdett fontos lenni számomra, de nem úgy mint most.
Két világ közt éltem. Néha egy profán világban, néha egy szakrális világban. Csak akkor éreztem magam kapcsolatban Istennel, ha teljesítettem “az adagot”: részt venni a vasárnapi miséken, “eleget” imádkozni, betartani a szabályokat, megfelelni a feltételeknek stb. A Szentháromságról egy nagyon rossz képem volt; az Atyát engesztelni kell, és ki kell elégíteni, amihez Jézus egy jó “eszköznek” tűnt.
Számomra Isten elég kiszámítható volt: ha bűnöket követsz el, megbüntet (vagy legalábbis nem szeret annyira mint előtte), ha jó vagy, szeret és megsegít. Sok kétség között éltem, nem értettem, hogy ha az isteni szeretet feltétel nélküli, miért beszélnek a feltételekről, és miért fenyegetnek Isten büntetésével. Nem a szeretet és a bizalom által próbáltam közeledni Istenhez, hanem az erkölcs és az aktivitás által. Természetesen sikertelenül. Nem tudtam elfogadni magam, mert nem tudtam összeegyeztetni a sötét oldalamat a világossal. Egy dualisztikus világban éltem, amely nem tűri a paradoxonokat: a sötétséget és a fényt, a bűnöst és a szentet, a testit és a szellemit stb.
És akkor Teréz, alapító Anyánk, berobbant az életembe a Belső Várkastélyával, a szent szabadságával, az őszinteségével és egyszerűségével. Egyetemi hallgató voltam akkor, és jártam a Katolikus Shalom Közösségbe. Egy karizmatikus és misszionárius közösségbe. Elsősorban az ifjúságot segítik, imacsoportokat, táborokat szerveznek, dicsőítő szentségimádást tartanak, lelki kísérést vállalnak stb. Magyarországon, a Budapesti Misszióban minden első hétfőn egy kármelita atya tartott nekünk tanítást. Így ismerkedtem meg Renátó atyával 2013. elején. Az az igazság, hogy lenyűgözött a hitünk alapjairól és a Belső Várkastélyról tartott tanítása.
Felnyitotta a szemeimet Isten állandó jelenlétére, és megértettem, hogy Ő mindig bennünk lakozik, függetlenül a bűneinktől vagy érdemeinktől; hogy nem kell kiérdemelnünk az Ő kegyelmét, mert az ingyenes; hogy a szeretete nem változik a mi bűneink arányában stb. Renátó atya hamarosan a lelki vezetőm lett, s így megkezdtem utamat a Kármel hegyére. Bár még mindig nem gondoltam arra, hogy egyházi pályára álljak, és folytattam az állatorvosi tanulmányaimat, lépésről lépésre elkezdett megváltozni az életem, ami egy nagy konfúziót eredményezett. 2014-ben már kezdett kibontakozni valami a kármelita hivatásommal kapcsolatban. Magyarországon kevesen voltunk (vagyunk), ezért nem volt lehetőségem elvégezni egy hivatás tisztázó kurzust a Kármelen belül. 2015-ben diplomát szereztem, elkezdtem dolgozni; de még mindig nem voltam biztos a hivatásomban, és elhamarkodott döntést sem akartam hozni. Nem volt veszíteni valóm, így hát 2016-ban elkezdtem a Shalom hivatás tisztázóját, noha nem érztem vágyat arra, hogy mélyebben elköteleződjek ebben a Közösségben. Csak Isten hangját akartam hallani, mi a rám vonatkozó terve.
Decemberben végre meghoztam a döntésemet, hogy belépek a Kármelbe, és mindent elhagyok az elrejtett kincsért.
A család fogadtatása kezdetben vegyes volt. De Isten mindent szépen elrendez. Nagyon boldog, felszabadult és könnyű voltam a döntéstől.
2017. július 24-én léptem be. A jelölt idő nagyon családias volt, a noviciátusban több nehézségem is volt, de sokat gazdagodtam lelkileg. Nagyon hálás vagyok Rafael atyának, a novícius mesteremnek, aki gyengédséggel és érzékenységgel kísért végig bennünket, és annyi energiát és időt szentelt a lelki táplálásunkra. A legnagyobb meglepetés Lisieux-i Szent Terézke volt számomra; korábban nagyon keveset tudtam csak Róla. Előttem mindegyik szentünk egyforma nagysággal bír. Mindegyikük meghódított. A lélek legmélyebb kérdéseire válaszolnak, aktuálisak, nagyon személyesek és őszinték. Sokat segítenek, hogy kiléphessünk önmagunkból, elhagyhassuk a kliséket Istennel-, az életszentséggel-, a tökéletességgel- és a valódi alázattal kapcsolatban.
Végül szeretném hálámat kifejezni, hogy megadatott a lehetőség, hogy a második Szentföldünkön, Spanyolországban folytathatom utamat, ahol minden elkezdődött. Lenyűgöz a madridi studentátus közössége és légköre. A testvérek kedvesek, befogadóak és közvetlenek. Szeretném minél jobban magamba szívni a lelkiségünket.
Brenner Bálint OCD