„Mert a hegyek megindulhatnak, és megrendülhetnek a halmok, de az én szeretetem nem hagy el soha, és veled kötött békeszövetségem nem inog meg (Iz 54,10).”
Sokáig azt gondoltam, hogy minden döntéshelyzet egy olyan próba, amelyben ha rosszul döntök, Isten elfordul tőlem. Úgy képzeltem, hogy bár megadja a szabadságot arra, hogy döntsek, ha elszalasztom az Ő iránymutatását, akkor arról is le kell mondanom, hogy velem tartson. A választásokat veszélyes csapdaként fogtam fel, amiben a hitem azáltal tevődik próbára, hogy elég jól hallom-e meg Isten hangját. És így az isteni akarat keresése könnyen átfordult kétségbeesésbe amiatt, hogy olyan próbát kell kiállnom, amit ha elszúrok, már nem tartozhatok Jézushoz.
Egyszer az egyik imámban a következő kérdést kaptam Istentől: az eddigi életemben hoztam rossz döntéseket? A válasz: igen. Hagyott már el engem emiatt Isten? A válasz: sosem. Ez egy szabadító felismerés volt. Ha visszatekintek az életemre, melynek nagyobbik felét nem hívőként éltem, bizony nagyon sok olyan döntésem eszembe juthat, amit egyrészt Isten teljes figyelmen kívül hagyásával hoztam, másrészt nagyon rossz helyzetekbe sodortak. Minden tudatos és nem tudatos módon elfordultam tőle. Az Úr pedig egyszerűen várt rám, amíg végül én rogytam oda a lábához, és elkeseredetten mondtam, hogy van ez az élet, az én életem, szerintem nem jó semmire, legalábbis nem tudok vele mit kezdeni. Akkor, ha Ő létezik, mutassa meg, hogy lehet-e értelme.
Isten tudta, hogy egyszer én fogom őt keresni. Ezért engedte, hogy mindenfelé keressek, menjek az életemben, csak felé nem. De Ő még a rosszból is képes jót kihozni, hiszen „ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem” (Róm 5,20).
Az életem legfontosabb kérdései valójában nem abban állnak, hogy mit dolgozom, hol élek, mennyien szeretnek, hanem az, hogy amit teszek, ahogy élek, abban ott van-e mindaz, amire Jézus tanít?
A válaszutak valósak, de még ha ezek közül én a legszerencsétlenebbet is választom, Isten abban is velem lesz, hiszen, ahogy a 23. zsoltár írja „ha a halál árnyékának völgyében járok is, Te velem vagy”. Jézus az utolsó vacsorán olyan szövetséget kötött velünk, amiben ígéretét adta: elküldi nekünk a Vigasztalót, aki segítségünkre lesz, tanácsot ad, irányt mutat, eszünkbe juttatja a jézusi tanításokat, tehát folyamatosan velünk lesz.
Ezek a döntések nem arról szólnak, hogy elég jól ki tudom-e találni, mire gondol Isten. Ez egy párbeszéd, amit mindketten alakítunk az imádsággal, köztünk formálódik az út, az én életutam. Azért kérdezem Istent, mert nála van minden bölcsesség, amivel azt is tudja rólam és másokról, amit én nem, és ő azt is tudja, hogy milyen lehetnék, milyennek képzelt el engem a legtökéletesebb formámban. Olyan feltétlen szeretettel és elfogadással fordul hozzám, amilyennel én nem vagyok képes.
Az általam feltett kérdés már nem úgy hangzik: most merre menjek? Sokkal inkább: mit gondolsz, merre induljunk el, Uram?
Őt nem kötik a társadalmi elvárások, az én sürgetésem, de még a sebeim, gyengeségeim sem.
Istennél nem léteznek napi akciók, kihagyhatatlan ajánlatok, kuponok és kedvezmények. Egy döntéshelyzethez azért érkeztem, mert az életemnek egyszerűen el kellett jutnia erre a pontra. Azonban ez nem egynapos ajánlat, amit ha elszalasztok, tehát nem hallom meg Isten hangját, akkor lemaradok, és ami vagyok, az hirtelen értéktelenné válik, mint valami bolti kupon. Az Ő tervében minden egyes emberi életnek helye és méltósága van. Nincs nála „csak ma, csak most!!” ajánlat sem, mert kegyelme és jósága kifogyhatatlan, ingyenes és örök.
„Már fogantatásod előtt ismertelek” (Jer 1,4-5), és „kiválasztottalak magamnak, amikor a teremtést elterveztem” (Ef 1,11-12). Isten gazdasága nem úgy működik, mint a világé: nála nincsen profit, hitel, egynapos határidők, sőt határidők sincsenek, mert „egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap” (2Pét 3). Amire meghívott, az öröktől fogva létező. Nem veszti érvényét, de rajtam áll, mikor fedezem fel azt a teljességet, amire meghívásom van. A világ sürget, Isten viszont hozzánk igazítja a dolgok idejét (Préd 3,1-8).
Istennek mindig van terve, de arra is készen áll, hogy elinduljon velem az általam választott girbegurba, sötét ösvényen is, miközben azon lesz, hogy segítsen észrevennem azokat a lehetőségeket, amiket értem alkotott. Egyszerűen nem tudom elszalasztani, amire Ő igazán meghívott, még ha mindent meg is teszek ellene, akkor sem. Pál apostolt fényes jelenéssel taszította le a lováról, Sámuelt folyton szólongatta álmában.
Ha nagyon rossz irányba tartok, így vagy úgy segítségemre lesz, amihez felhasználja azokat az eszközöket, embereket, környezetet, élethelyzetet, amiben vagyok. Lehet, hogy nem egy lóról fog letaszítani, de más úton üzenni fog, és addig, amíg kérem, és addig, amíg észre nem veszem, újra és újra. Jézus azt mondta, hogy „ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, hallgatni fognak szavamra” (Jn 10,14). Meghallom hangját, mert Jézus is vágyik arra, hogy megtaláljam, szól hozzám, keresi velem a kapcsolatot, még akkor is, ha nagyon messzinek tűnik.
Jézusnak ez a mondata olyan bizalomról tanúskodik, amiben nincs szorongás, aggódás, Ő, velem ellentétben, hisz bennem és a képességeimben, és nem rágódik azon, hogy „vajon tényleg meg fognak engem hallani az emberek?”. Jézus bízik bennem.
Úgy gondolom, hogy egy rossz döntésre Isten válaszképpen ezer apró utacskát alkot, amiket később felfedezhetek, amiken ha kell, visszakanyarodhatok, vagy egyszerűen becsatlakozhatok arra az útra, amit Ő eredetileg elgondolt. És közben nem hagy el, velem lesz, ha úgy akarom, a legsötétebb és a legvilágosabb részeken egyaránt, akkor is, ha még nem teljesen az Ő akaratában járok.
És közben nem késhetek le arról, amit eleve értem alkotott meg.
„Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek
(Jer 29,11).”
Vörös Anna