Július 31-én, vasárnap délelőtt Ferenc pápa másfél millió fiatal jelenlétében mutatta be az ifjúsági világtalálkozó zárómiséjét Krakkóban. Arra biztatta őket, hogy a Jézussal való kapcsolatukat tegyék első helyre életükben, és ne engedjék, hogy bármi megakadályozza őket ebben a kapcsolatban.
A Szentatya beszédét teljes egészében, magyar nyelven közöljük.
Kedves fiatalok, azért jöttetek Krakkóba, hogy találkozzatok Jézussal. És ma az evangélium épp Jézus és egy ember találkozásáról szól: Zakeussal találkozik, Jerikóban (vö. Lk 19,1–10). Jézus ott nem szorítkozik arra, hogy prédikáljon, vagy hogy egyvalakit üdvözöljön, hanem – miként az evangélista mondja – végig akarta járni a várost (vö. Lk 19,1). Más szóval, Jézus meg akarja közelíteni mindenkinek az életét, egészen végig akarja járni utunkat, hogy az ő élete és a mi életünk valóban találkozzon.
Így jön létre a legmeglepőbb, a Zakeussal, a vámosok, vagyis az adóbehajtók fejével való találkozás. Zakeus ugyanis az elnyomó rómaiak gazdag és gyűlölt kiszolgálója volt; kizsákmányolta népét, és rossz híre miatt nem is mehetett a Mester közelébe. De a Jézussal való találkozás megváltoztatja az életét, ahogyan ez valamennyiünkkel megtörtént és mindennap megtörténhet. Zakeusnak azonban ahhoz, hogy találkozhasson Jézussal, le kellett győznie néhány akadályt. Nem volt könnyű számára, szembe kellett néznie néhány akadállyal, legalább hárommal, amelyek nekünk is mondhatnak valamit.
Az első az alacsony termete: Zakeus nem láthatta a Mestert, mert kicsi volt. Ma is fenyegethet minket az a veszély, hogy távol maradunk Jézustól, mivel nem érezzük magunkat nagynak, mivel alacsony az önértékelésünk. Ez nagy kísértés, mert nemcsak az önbecsülésünkről szól, hanem a hitünket is érinti. Hiszen a hit azt mondja nekünk, hogy „Isten gyermekei” vagyunk, mégpedig „valóságosan” (1Jn 3,1): az ő képére teremtettünk; Isten Fia felvette a mi emberségünket, és az ő szíve sosem szakad el tőlünk; a Szentlélek bennünk akar lakozni; meghívást kaptunk az örök örömre Istennel! Ez a mi „termetünk”, ez a mi spirituális identitásunk: Isten szeretett gyermekei vagyunk, örökre. Így megértitek, hogy önmagunk el nem fogadása, az elégedetlenség és a negatív gondolkodás azt jelenti, hogy nem ismerjük legigazibb valónkat: olyan ez, mintha elfordítanám a fejem, amikor Isten rám akar tekinteni, mintha kitörölném az álmot, amelyet rólam szőtt.
Isten úgy szeret minket, ahogy vagyunk, és semmilyen bűn, gyarlóság vagy hiba miatt nem gondolja meg magát. Jézus számára – erről tanúskodik az evangélium – senki sem alacsonyrendű vagy távoli, senki sem jelentéktelen, hanem mindannyian kedvencek és fontosak vagyunk: te fontos vagy! Isten számít rád, azért, ami vagy, és nem azért, amid van: az ő szemében semmit sem számít a ruha, amelyet hordasz, vagy a mobiltelefon, amelyet használsz; nem érdekli, hogy divatosan öltözködsz-e; te érdekled őt, úgy, ahogy vagy! Az ő szemében értékes vagy, és értéked felbecsülhetetlen!
Amikor az életben megesik velünk, hogy lehorgasztjuk fejünket, ahelyett, hogy felemelnénk, segíthet nekünk ez az igazság: Isten hűséges az irántunk való szeretetében, sőt makacsul az! Segíthet nekünk, ha arra gondolunk, hogy ő jobban szeret minket, mint ahogy mi szeretjük magunkat, hogy jobban hisz bennünk, mint ahogy mi hiszünk magunkban, hogy „mindig szurkol” nekünk, mint a legelszántabb szurkoló. Mindig reménykedve vár minket, akkor is, amikor szomorúságunkba zárkózunk s elszenvedett sérelmeiken és a múlton töprengünk. De megszeretni a szomorúságot, az nem méltó a mi spirituális termetünkhöz! Sőt az egy vírus, amely megfertőz és lebénít, amely minden ajtót bezár, meggátolja az élet újraindítását, az újrakezdést. Isten viszont makacsul reménykedő: mindig hiszi, hogy fel tudunk kelni, és nem nyugszik bele abba, hogy élettelennek és örömtelennek lásson minket. Szomorú egy fiatalt örömtelennek látni. Mert mindig az ő szeretett gyermekei vagyunk. Emlékezzünk erre mindennap kezdetén. Jót tesz nekünk, ha minden reggel azt mondjuk neki: „Uram, köszönöm, hogy szeretsz; biztosan tudom, hogy szeretsz; add, hogy beleszeressek az életembe!” Nem a gyarlóságaimba, melyeket el kell hagynom, hanem az életbe, amely nagy ajándék: arra szolgáló idő, hogy szeressünk és szeretve legyünk.
Zakeusnak volt egy második akadálya is a Jézussal való találkozás útján: abénító szégyen. Erről mondtunk tegnap este néhány szót. El tudjuk képzelni, mi történt Zakeus szívében, mielőtt felmászott arra a vadfügefára, kemény küzdelem folyhatott benne: egyik oldalon a jó kíváncsiság, meg akarta ismerni Jézust; másik oldalon annak veszélye, hogy csúnyán leszerepel. Zakeus közszereplő volt; tudta, hogy ha megpróbálna felmászni arra a fára, nevetségessé tenné magát mindenki szemében, ő, a főnök, akinek hatalma van, de akit annyira gyűlölnek. De legyőzte a szégyent, mert Jézus vonzereje erősebb volt. Van tapasztalatotok arról, mi történik, amikor annyira vonzónak találunk valakit, hogy belészeretünk: akkor olyan dolgokat is szívesen megtennénk, amilyeneket egyébként soha. Valami hasonló dolog ment végbe Zakeus szívében, amikor megérezte, hogy Jézus annyira fontos számára, hogy bármit megtett volna érte, mert ő volt az egyetlen, aki kihúzhatta a bűn és a kedvetlenség homokjából. Így a bénító szégyen nem járt sikerrel: Zakeus – írja az evangélium – „előrefutott”, „felmászott”, aztán, amikor Jézus szólította, „gyorsan lemászott” (Lk 19,4.6). Kockáztatott, a bőrét vitte vásárra. Ez számunkra is az öröm titka: ne oltsuk ki a jó kíváncsiságot, hanem bátran kockáztassunk, mert az életet nem szabad fiókba zárni. Jézussal szemközt nem maradhatunk ülve, keresztbefont karral; őneki, aki az életet adja nekünk, nem válaszolhatunk csak egy gondolattal vagy egy egyszerű sms-sel!
Kedves fiatalok, ne szégyenkezzetek eléje vinni mindent, különösen a gyengeségeket, a nehézségeket és a bűnöket a gyónásban: ő képes meglepni titeket, megbocsátásával és békéjével. Ne féljetek igent mondani neki szívetek egész lendületével, nagylelkűen válaszolni neki, követni őt! Ne engedjétek elaltatni lelketeket, hanem a szép szeretet céljára állítsátok be az irányt, ami lemondást is megkíván, és egy erős nemet a mindenáron való siker doppingjára, a csak önmagunkra gondolás drogjára és a saját kényelmünkre.
Az alacsony termet és a bénító szégyen után van egy harmadik akadály is, amelyet Zakeusnak le kellett küzdenie, de ez már nem önmagában van, hanem maga körül: a zúgolódó tömeg, mely korábban akadályozta őt, aztán pedig kritizál: Jézusnak nem lett volna szabad belépnie a házába, egy bűnös házába! Milyen nehéz valóban befogadni Jézust, mennyire nehéz elfogadni egy „irgalomban gazdag Istent” (Ef 2,4)! Akadályozhatnak titeket, megpróbálhatják elhitetni veletek, hogy Isten távol van, merev és érzéketlen, jó a jókkal és rossz a rosszakkal. A mi Atyánk azonban „felkelti napját rosszakra és jókra egyaránt” (Mt 5,45), és az igazi bátorságra hív minket: erősebbnek lenni a rossznál, szeretve mindenkit, még az ellenségeket is. Kinevethetnek titeket, amiért hisztek az irgalmasság szelíd és alázatos erejében. Ne féljetek, hanem gondoljatok ezeknek a napoknak a szavaira: „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmat találnak” (Mt 5,7)! Álmodozóknak bélyegezhetnek titeket, amiért hisztek egy új emberiségben, olyanban, amely nem fogadja el a népek közötti gyűlölködést, az országhatárokban nem korlátokat lát, és őrzi hagyományait önzés és neheztelés nélkül. Ne csüggedjetek: mosolyotokkal és nyitott karotokkal reményt hirdettek, és áldás vagytok az emberiség egyetlen családja számára, melyet itt oly szépen képviseltek!
Azon a napon a tömeg megítélte Zakeust, felülről lefelé nézett rá; Jézus épp az ellenkezőjét tette: feltekintett rá (Lk 19,5). Jézus tekintete túllép a gyarlóságokon és a személyt látja; nem áll meg a múlt rosszaságánál, hanem meglátja a jövőbeli jót; nem nyugszik bele a bezárkózásokba, hanem keresi az egység és a közösség útját; nem áll meg a felszínnél, hanem a szívet nézi. Jézus nézi a szívünket, a te szívedet, az én szívemet. Jézusnak ezzel a tekintetével egy új emberiséget építhettek, de ne azt várjátok, hogy jónak mondjanak titeket, hanem a jót önmagáért keressétek, örüljetek a tiszta szív megőrzésének, és békésen harcoljatok a becsületességért és az igazságosságért. Ne álljatok meg a dolgok felszínénél, és ne bízzatok meg a látszat világias liturgiáiban, kerüljétek a lélek kozmetikázását, mely azt szeretné, hogy jobbnak tűnjetek. Ehelyett a legstabilabb kapcsolatot hozzátok létre, azét a szívét, amely látja és továbbadja a jót, fáradtság nélkül. És azt az örömet, melyet ingyen kaptatok Istentől, és kérlek titeket, ingyen is adjátok (vö. Mt 10,8), mert nagyon sokan várják! És tőletek várják!
Végül hallgassuk meg Jézus Zakeushoz intézett szavait, amelyek, úgy tűnhet, éppen nekünk szólnak, valamennyiünknek: „Gyere le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom” (Lk 19,5). Gyere le hamar, mert ma nálad kell megszállnom! Nyisd ki előttem szíved ajtaját! Jézus ugyanezzel a felhívással fordul hozzád is: „Ma a te házadban kell megszállnom!” Az ifjúsági világnap, mondhatnánk, ma kezdődik és holnap, otthon folytatódik, mert Jézus mostantól ott akar találkozni velünk. Az Úr nem akar csak ebben a gyönyörű városban vagy a szép emlékekben maradni, hanem a házadba szeretne menni, belakni mindennapos életedet: a tanulást és az első munkaéveket, a barátságokat és a szerelmeket, a terveket és az álmokat. Mennyire tetszik neki, ha az imában mindezt eléje viszed! Mennyire reméli, hogy az összes érintkezés és a mindennapi chatek között az imádság aranyvezetékéé lesz az első hely! Mennyire szeretné, ha igéje mindennap szólhatna hozzá, ha evangéliuma a tied lenne és gps-ed lenne életed útjain!
Amikor azt kéri, hogy otthonodba mehessen, Jézus a neveden szólít, ahogyan Zakeussal tette. Jézus nevünkön szólít valamennyiünket! A neved értékes számára. Zakeus neve, annak a kornak nyelvén, Isten emlékezetét jelentette. Bízzatok Isten emlékezetében: az ő memóriája nem „merevlemez”, amely felveszi és megőrzi az összes adatunkat, az ő memóriája az ő együttérző, gyengéd szíve, amely örül annak, hogy véglegesen kitörölheti a rossz minden nyomát. Most mi is próbáljuk meg utánozni Istennek a hűséges memóriáját és megőrizni a jót, amit ezekben a napokban kaptunk! Csendben idézzük fel ezt a találkozót, őrizzük meg Isten jelenlétének és az ő igéjének emlékét, élesszük fel magunkban Jézus hangját, aki néven szólít minket! Így imádkozzunk, csendben, emlékezve, köszönetet mondva az Úrnak, aki azt akarta, hogy itt legyünk és itt találkozzon velünk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Ansa.it, krakko2016.hu
Magyar Kurír