75. A világ az ellenkezőjét kiínálja: a szórakozást, az örömöt, az élvezeteket, a tréfát, és azt mondja, hogy ezek teszik széppé az életet. A világi ember, ha a családban vagy a környezetében betegség vagy probléma támad, félrenéz, próbálja nem tudomásul venni. A világ nem akar sírni, inkább leplezi, elrejti a fájdalmas helyzeteket, nem akar tudni róluk. Sok energiát fordítanak arra, hogy meneküljenek a fájdalom közeléből, mert azt hiszik, hogy el lehet kendőzni a valóságot, amelyből soha, de soha nem hiányozhat a kereszt.
76. Aki a dolgokat a maguk valóságában látja, aki engedi, hogy fájdalmak érjék és tud sírni a szívében, az képes átélni az élet mélységeit és igazán boldog lenni. Az ilyen embernek vigasztalásban lesz része, de Jézus, és nem a világ vigasztalásában. Így azután lesz bátorsága osztozni mások szenvedésében, és nem fog elmenekülni a fájdalmas helyzetek elől. Fölfedezi, hogy értelmet ad az életének, ha segítséget nyújt másiknak fájdalmában, ha megérti mások szorongásait, ha segít rajtuk. Az ilyen ember érzi, hogy a másik hús a húsából, és nem fél közeledni hozzá – egész odáig, hogy érinti a sebeit, együttérez vele olyannyira, hogy megszűnnek a távolságok. Így érthetjük meg Szent Pál buzdítását: “Sírjatok együtt a sírókkal” (Róm 12,15).
Tudni együtt sírni a sírókkal, ez az életszentség.