Szeretném, ha ez az írásom olyan dolgokról szólna, hogy néhány kezdeti alkalom után minden zökkenőmentesen ment, és hogy ugyanúgy át tudtam adni magam a dicsőítésben Istennek, vagy arról is írhatnék, hogy a társaimmal ugyanolyan oldottan tudtam beszélgetni, mint ahogy a szokásos imaalkalmak után. De sajnos nem ez az igazság.
Az igazság az, hogy küzdök. Nekem ez nehéz. Voltak olyan hetek, amikor egyáltalán nem jártam imacsoportba. Az egyetlen indokom az volt, hogy nem bírok ennyit egy helyben ülni, pedig ennél többről volt szó. Nem éreztem Isten jelenlétét. Inkább az imacsoport tagjaiért jelentkeztem be, akik szeptember óta a barátaim lettek, és akik nélkül a kedd estéim elképzelhetetlenné váltak. Úgy gondoltam, bár az ima nem megy, legalább velük találkozhatok, ha csak online is.
A szentségimádás viszont probléma nélkül ment. A szentségimádáson sem tudtam Jézushoz méltón részt venni: be kell vallanom, hogy korán eluntam a kis pixeles fehér foltra bambulást, és helyette fészkelődtem, elolvastam néhány hírt, vagy a spárgámat nyújtottam. Azt hiszem, olyan lehettem ezeken az online Szentségimádásokon, mint egy rendetlen kisgyerek, akire a szülei még így is elnézően, szeretetteljesen tekintenek. Persze bántott ez a helyzet. Ezért később inkább már be sem jelentkeztem az online imacsoportba. Vagy korán elmentem, mert tudtam, hogy igazságtalan vagyok Jézussal, és haragudtam is magamra.
Ahogy egyik este, szokásomhoz híven, félig lefolyva a székről részt vettem a dicsőítésen, fordult meg a fejemben, hogy mégis miért van az, hogy a barátaimmal, vagy a nővéreimmel mégsem így beszélgetek?
Ha velük beszélek videóhíváson keresztül, nem kezdek el mással foglalkozni csak azért, mert pixelesen látom az arcukat. Nem mondom azt, hogy figyeljetek, igazából nem is vagytok itt, szóval inkább hagyjuk is.
Eltekintek a technikai adottságoktól, egyszerűen örülök annak, hogy legalább így, ennyire láthatom és hallhatom őket. Pláne nem kérdőjelezem meg, hogy valóban ők-e azok.
És ez fájdalmasan kijózanító gondolat volt. Mert Jézusról nem hittem el, hogy így is közel lehetek Hozzá. Nem hittem el, hogy Ő is látható egy videó ablakon keresztül.
Évekkel ezelőtt nehezen értettem, hogy jöhet közel Jézus az Oltáriszentségben. Hogy lehet meglátni Őt egy ostyában. Hónapok óta nem láttam a valóságban az Oltáriszentséget, nemhogy áldoztam volna. Korábban nem gondoltam, hogy alig várom majd a napot, mikor újra láthatom élőben! Mintha a legjobb barátomat várnám. Vagy még annál is többet.
Milyen jó volna, ha ez az izgatott, égető várakozás megmaradhatna bennem a karantén után is!
Miután ez a felismerés megszületett bennem, Isten válasza sem maradt el. Mindig meglep a bőkezűségével. Pár nappal később, mikor a szobámban imádkoztam, annyira rám tört az az érzés, hogy nem vagyok egyedül, hogy reflexszerűen az ajtóra kaptam a tekintetem, mert azt hittem, apukám nyitott be. De nem nyitotta ki senki az ajtót. Mégis annyira biztosra vettem, hogy rajtam kívül van még valaki a szobában, valaki, akinek a figyelme és szeretete zavarba ejtett. Annyira megilletődtem, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondani. Csak ültem ott, csak voltam. Biztos vagyok benne, hogy akkor igazán ott ült mellettem Jézus.
Pedig ott, abban a reggeli imában még csak egy gyenge minőségű kép sem állt rendelkezésemre, szemben egy online imaalkalmon. Egyáltalán semmilyen külső jele nem mutatkozott annak, hogy Isten jelen van, mégis egyértelmű volt számomra.
Ezzel a felismeréssel nem változott az online imacsoport. Én változtam. Már nem teszek úgy, mintha „nem számítana” Jézus jelenléte. Egyenes háttal ülök, és kérem Jézust, hogy segítsen jelen lennem. Kérem, hogy bocsássa meg, ha elkalandozik a figyelmem. Már végig maradok az online agapén, a társaimhoz is könnyebben szólok. Olyan… otthonosan érzem magam velük, és sokszor érzem úgy, hogy mikor beszélgetünk, vagy viccelődünk, akkor Jézus is ott van köztünk, és velünk nevet.
Attól még, hogy én nem látom, vagy szakadozik a vonal, Ő itt van. Jézus mindig itt van. Számára nincs távolság, nincs messzeség. Olykor az én eszközeim, az én szívem nincs eléggé finomra hangolva, és emiatt is rossz lehet a minőség, mondjuk, csúszik a hang a képhez képest. De ez nem baj. Sőt, talán még az sem baj, az is megbocsájtható, ha mindezt Isten elé viszem, és ő végignézi, ahogy a dicsőítésen össze-vissza mocorgok, vagy játszom. Amíg előtte csinálom, addig legalább a kapcsolatunk, bármilyen rossz is éppen, de tart.
Amikor már be sem kapcsolom a gépet, akkor van baj. Amikor azt mondom, az én eszközeim már elromlottak, ezért nem próbálkozom kapcsolódni sem Hozzá, sem másokhoz.
Jézus a jó pásztor: örömmel néz végig a nyáján.
Amíg a szeme előtt vagyok, addig biztonságban vagyok.
Vörös Anna