- 06. 17. szerda
a nappaliban ülve, a naplemente vöröses-narancssárgás színét nézve, ahogy a fény besüt az ablakon
Kedves naplóm!
Nem sűrűn szoktam a naplómba írni, de úgy döntöttem, ma kell, hogy leírjam, mi van bennem. Állítólag, ha leírom a rossz dolgokat, és utána elégetem a papírt, akkor a rossz dolgok is elszállnak. Bár tudom, Uram, hogy ebben nem kell hinni, sőt, jó is szembenézni ezekkel a dolgokkal néha, mert akkor tudok tanulni belőle, meg fejlődni. Ezt TUDOM. És sokan mondják. És tudom, hogy igazuk van. De most nehéz elhinni. Most el akarom égetni, hogy elmúljon.
Ma nem volt jó napom. Igazából nem volt jó hetem. A héten inkább lefelé lógattam az orrom, mint felemelt fejjel mentem előre. Sírtam is sokat. Nehéz volt a hét. Sok dolog fájt.
Bár tudom, az sem segít, hogy épp depis zene szól mellettem (hű, de nagyon le tud húzni, komolyan önsanyargatás ilyenkor ilyen zenét hallgatni, de ha egyszer NEM tudom elviselni a vidámat!!). Kicsit talán jó is szomorúnak lenni. Hát mindenképp könnyebb, mintha megpróbálnék erőltetve mosolyogni!
Ma megint úgy megkérdezném, hogy: Uram, de miééééééért??? Mi értelme van annak, hogy valami fáj? Hogy valami nehéz? Hogy valami annyira szorít belül téged, hogy azt érzed, tényleg a földbe nyom a súlya? Én annyira gyengének érzem magam, Uram. Nem érzem, hogy tovább tudok menni, hogy tudom ezt a terhet cipelni. ENGEM a földre nyom. Biztos lenne olyan, aki kiröhögne, ha elmondanám neki, hogy mi az én bajom. Azt mondaná, hogy örüljek, hogy mennyi mindenem van, ne sírjak ilyen dolgokon! De nekem most EZ fáj! Biztos lenne, olyan, akit vígan fütyörészve cipelné magával, néha megpörgetve feldobná a levegőbe az én terhemet, majd elkapná, és bandukolna tovább vele. Akkor miért ÉN kaptam, akinek ez nehéz?
Tudom, tudom.
Pontosan ezért.
És tudom, hogy majd akarsz ezzel kezdeni valamit, Uram, de én ezt most nem látom, és nem is tudok többet adni annál, mint hogy annyit mondok: okés, Te akarod. Én nem. Holnap beszéljünk róla újra, jó? De ugye tudod, hogy most nekem nem olyan igazán jó, ugye?
- 06. 18. csütörtök
az erkélyen ülve a naplementét nézve, ami (megint) vöröses árnyalatokkal borítja be a tájat
Kedves naplóm!
Kicsit félve írok most. Nem azért, mert nem merem leírni, mi van velem, hanem mert kicsit szégyellem magam. Egy iciripicirit elbújnék egy fa mögé. Leszúrtam Istent. Mármint mérges voltam rá, és ezt meg is mondtam Neki. Attól nem félek, hogy hirtelen villámokkal sújtana (ma úgyse esik az eső), de azért na!
De szerintem nem mérges. Ugye nem vagy az, Uram?
Ma már sokkal jobban vagyok. Azt hiszem, tegnap elfáradtam abban a nagy kirohanásban, és önsajnálatban, és haragban és szomorúságban és fájdalomban. Bár még mindig fáj. De már nem annyira. Most már elfogadom, hogy ez van, hogy ezt kell cipelnem. Attól még iszonyú nehéz, persze, és ugyanúgy viszi lefelé a gravitáció (meg a sok fölösleges mázsa, amit én pakolok rá), de most már tudom, hogy nem fog halálra nyomni. Legfeljebb meg kell állnom, és egy picit nem tudok tovább menni.
Ha várok kicsit, valaki biztos jár arra, hogy segítsen, nem? Asszem ilyen a Modus Operandid, Uram. És ha várok kicsit, megy az idő, és az is jó.
- 06. 19. péntek
megint a nappaliban, de most már sötét van, és a csuda gondolta volna, hogy én, aki nem szoktam naplót írni, már harmadik napja írok most bele…
Kedves naplóm!
Ma felemás napom volt. Gondolom, ez ilyen hullámzó lesz egy ideig. Nem olyan, mint a hét elején, de nem is tökéletes még. De azt hiszem, jó irányba tartok 🙂
Végig a sárga köves úton 😀 vagyis csak előre! Visszafordulni úgysem lehet. Nem tudok utólag nem mérges lenni Istenre, és nem sírni neki. Csak élni tudok ezzel, és elfogadni, hogy ezt tettem. És továbbmenni. Azt hiszem, értem kicsit az idő dolgot is. A hét elején ezt még csak tudtam (mert mindig mindenki ezt mondja, ugye), de most már ÉRTEM is. Mármint, hogy idővel jobb lesz minden. Most én is tudnám ezt mondani másoknak… és azt is tudnám, hogy nem hinnének nekem… de majd egyszer ők is biztos megtapasztalják!
Néztem ma a világot az erkélyről (legalábbis azt a kis szeletét, amit látok a többi háztól). Kicsit elmerültem a mindenben: ahogy a levelek finoman mozogtak a szélben, ahogy az egyik utca lámpa pislákolt, ahogy az első csillag (ami igazából bolygó, mint tudjuk) feltűnt az égen, ahogy a felhők színt váltottak narancssárgából vörösbe, majd lilába és sötétkékbe, ahogy az autók elmentek az úton a ház előtt hazafelé, ahogy egy macska lassan, óvatosan lépkedve eltűnt a bokrok között a vacsorájára vadászva, ahogy egy-egy madár repült el a patak irányába. És ha becsukom a szemem, megint ott állok az erkélyen, és látom a mindent. És a mindenben Téged, Uram. Mert Nélküled nem lenne falevél, szél, csillag, naplemente, lámpa, semmi! És ahogy ott vagyok ezek mindenében, ott vagyok Benned!
És így most nem fáj.
Mert Benned nem fáj.
Remélem, akkor is emlékszem erre, amikor nem tudok kiállni az erkélyre, vagy amikor csak a türelmetlen embereket látom onnan. De most jó. Érzem a terhet, de a súlyát nem. Most is tudnék sírni, de ezek most örömkönnyek lennének a Te jelenléted miatt. Ez a hét olyan volt, mint egy futóverseny, és most az az érzésem, hogy célba értem. A lábam fáj, nehezen kapok levegőt, de már nem gyötröm a testem, nem erőltetem a szervezetem. És ha pihenek, és sok idő eltelik, akkor már csak arra emlékszem, hogy célba értem. Akármennyi idő is kell hozzá, és akármennyi pihenő, célba érek. Benned, Uram.
- 06. 21. vasárnap
a nappaliban ülve, várva a (remélhetőleg gyönyörű vöröses) naplementét, megállapítva, hogy minden nap azért mégse megy a naplóírás
Kedves naplóm!
Nem mondom azt, hogy jól vagyok, mert az nem lenne teljesen igaz. De jobban vagyok… Már nem fáj minden pillanat, nem akarok percenként sírni, és nem nyomaszt folyamatosan a gondolat, hogy: Miért? Ugyanaz a zene szól mellettem, mint pár napja, de most nem sírni akarok tőle, hanem mosolygok. Most nem elviselhetetlennek tűnő terhet rejt előttem, hanem megnyugvást. Még nem tudok minden pillanatban mosolyogni, de ha mosolygok, az már nem erőltetett. Nem várom görcsös gyomorral a napot reggelenként, hanem újra előre tudok nézni, és meglátni azt a mindent, amiben elmerülve megnyugszom.
Biztos lesznek még hullámvölgyek, visszaesések, amikor megint csak a depis zenét hallgatnám és kizárnám a világot magam körül, és pontosan tudom, Uram, hogy el fogod viselni azokat a perceket is.
Még nem tudom, mit akartál nekem mutatni ezzel a héttel, hogy miért történt minden, ami fájt, de most már megnyugodva várom a holnapot.
Mérges voltam Rád és az egész világra, és legszívesebben ordítottam volna, és ezt is kivártad. Tudom, hogy nem mentél el mellőlem, és azt is tudom, hogy csak Veled tudtam mégis elviselni mindent a héten. Nem tudtam úgy Feléd fordulni, ahogy szoktam, és te mégis gyönyörű vöröses naplementéket adtál nekem, gyönyörű madárfüttyöket, vicces formájú felhőket, magányos perceket, amikor arra volt szükségem.
Köszönöm. Még nem tudom, pontosan mit, de köszönöm. Még nem vagyok jól, de sokkal jobban vagyok. És ezt a mosolyomat most Neked küldöm, tudom, hogy Te ennek is nagyon örülsz.
Garamszegi Zita