2015. 05. 19. kedd
az ágyamon fekve, néha a plafont bámulva, miközben azon gondolkokodom, vajon életben hagyjam-e hosszú távon a sarokban tébláboló pókot
Kedves naplóm!
Ma annnnnnyira jó nap volt! Végre jutottunk valahova a színdarabbal 🙂 Amikor februárban összeszedtük, hogy kb. miről szóljon, nem gondoltam volna, hogy kapunk egy ilyen napot, amikor igazából Isten mindent felborít. Szóval: eddig nem ment az írás. Február óta! Március… Április… Mindjárt fellépés! És még meg kell írni, összerakni, próbálni. Köszönöm, ezt az ötletet, hogy több embernek együtt kell írni! Így nem is volt nehéz. Tehát ma Dorottyával (a továbbiakban Dé) összejöttünk, és találkoztunk Újpesten, és leültünk a templom elé az egyik padra, és olyan jó volt ott. Még imádkozni is tudtunk halkan nyelvi imával! Heh, mit szóltak volna az emberek, ha tudják, mi történik ott mellettük? 😀 Annyira szép képeket kaptunk, megerősítést: igen, merjünk változtatni, nem kell ragaszkodni ahhoz, amiről azt gondoltuk, hogy jó, mert lehet, hogy Isten máshogy akarja megoldani azt. És utána olyan könnyen ment az írás is! Átírtuk a darab vázlatát, és a feléig eljutottunk! Hála legyen! Sajnos meg kellett szakítani a folyamatot, mert nekem kezdődött a meló, és Dének is mennie kellett, de holnap már csak kb. 2 óra, és meglesz az egész! Megbeszéltük, mikor és hol tali, folyt. köv. holnap. Juppié! 🙂 🙂
2015. 05. 20. szerda
megint az ágyon, de most legkevésbé sem érdekel a pók…
Kedves naplóm!
De miééééééééééért? Ne máááár! Most kedvem lenne kicsit hisztizni, de tudom, hogy semmi értelme. Meg kinek is hisztiznék. De akkor is! Na jó, kell 5 perc szünet….. Visszatértem…(A pók még mindig a sarokban.) Hát a mai nap nem igazán hasonlított a tegnapihoz. Lehet, hogy nagyon elbíztuk magunkat. Most kicsit úgy érzem magamat, mint egy kipukkasztott lufi. Találkoztunk, elmentünk vásárolni, és kaptunk is, amit akartunk (mármint a boltban). Hát nem szuper Isten? A tegnapi nap tök jó volt, eddig a mai is az. Csak néha elfelejtjük, hogy nem minden rózsaszín és orgonaillatú… Vásárlás után leültünk, van még ugye két óránk, az pont elég, gondoljuk, mert hát tegnap olyan jól haladtunk, tudjuk, hogy mit akarunk írni. Úgyhogy írunk. Kiszenvedünk egy fél oldalt, a történet 3 perccel gyarapodott, de nagyon éreztük, hogy ez így nem jó. Legalábbis én nagyon éreztem, Déről akkor még nem tudtam. És ilyenkor olyan nehéz. Most mondjam azt, hogy állj, kezdjük újra? De hát tegnap is ezt csináltuk! Tegnap újrakezdtük az egész színdarabot, újra kezdtünk vázlatot írni, Isten nem akarhatja, hogy most, egy nappal később megint ezt csináljuk! Nem?
És leeresztett lufiként megint belémnyilallt, hogy: De, akarhatja! Én leálltam, és akkor mindketten megállapítottuk, hogy amit most írtunk az elmúlt pár percben annyira erőltetett volt, izzadságszagú, és közben egyáltalán nem éreztük azt, amit tegnap…. (Lufi teljesen lapos lett…) Akkor húzzuk ki az egészet. Egy mozdulattal egy vonal keresztbe a füzeten, vége, passz, ezt produkáltuk ma. Na mindegy, még van pár hetünk addig, amíg be kell fejezni. Hol rontottuk el? Elbíztuk magunkat? Most kicsit sok a miért, de válasz még nincs… De legalább megbeszéltük, hogy jövő héten folytatjuk. Ugyanott, és ugyanúgy, ahogy tegnap, hátha az a hely, és idő, és körülmények visszahozzák azt, ami tegnap megvolt. Tehát folyt. köv. jövő kedden.
2015. 05. 26. kedd
a nappaliban, ahol nincs pók (a hálószobai eltűnt…)
Kedves naplóm!
Most nincs kedvem írni, és kicsit meg kell erőltetnem magam, hogy papírra vessem a mai napot. Kezdhetném megint azzal, hogy: De miéééért? de asszem az unalmas lenne már. Pedig milyen sokszor gondolom így! Persze, a végén mindig minden megoldódik, de közben, meg az elején annyira nehéznek tűnik sok dolog. És tudom, hogy ebből a színdarabból is lesz valami, mert -gondolom- Isten nem adna ennyi mindent hiába, de ez így most nagyon nehéz. Most nagyon érzem az időt, mindjárt június, és még ugyanott tartunk, és mit kell még tennünk?? Elmentünk ugyanoda, ugyanakkor, ugyanolyan kávéval, ugyanolyan lelkesedéssel, és talán az volt a gond, hogy ugyanolyan lélekkel. Azt hittük, majd varázsütésszerűen minden jön, mintha a hely és a körülmények adnák meg, hogy hogyan tudunk írni.
És most megint kicsit leeresztett lufi vagyok. Nem akartam ma írni a naplóba, de most örülök, hogy megtettem. A levegő elfogyott belőlem, és most elfogadom, hogy ennek így kell lennie. Attól még persze nehéz, de majd lesz valahogy. Bízok Benne. Kicsit úgy, hogy becsukom a szemem, és ökölbeszorított kézzel ismételgetem, hogy: Bízok Benne! Bízok Benne! Bízok Benne! De most ennyit tudok. De! Szóval: rájöttünk, hogy ez így nem megy. Ma egy sort sem tudtunk írni. Úgyhogy jövő héten elmegyünk egy napra, valahova messze az emberektől, a várostól, és az egész napot annak fogjuk szentelni, hogy keressük, mit is akar Isten. Még a munkahelyen egyeztetni kell, hogy mi legyen, de megoldjuk. El kell menni egy új helyre, és bízni abban, hogy Isten előbb vagy utóbb (kérlek, kérlek, előbb, mert már mindjárt június, és persze elfogadom, ha utóbb, de kérlek, ha lehet, előbb) megadja azt, ami kell, hogy megírjuk a darabot.
Tehát jövő héten egész napos lelkinap, addig böjtölünk (na persze kinek a nagy ötlete volt? Bocs, Dé a kávémentes hétért, de biztos megéri!) (nekem nem a kávé a lemondás, mert nem kávézok, bibibí :)), és megkértük a többieket, és még kérni is fogjuk, hogy imádkozzanak az egész színdarabért, mert mi most kevesek vagyunk ehhez. (Hála a testvéreinkért!)
2015. 06. 01. hétfő
újra az ágyamon, a pók még mindig eltávon (és bevallom, kicsit remélem, hogy a státusza átíródik ütközetben eltűnt-re)
Kedves naplóm!
Ma megint nem akartam írni, de azért, mert igazából nem történt semmi, viszont újra elolvastam, amit eddig írtam! Jajj, ezt komolyan én írtam?! Már mindegy. Nincsen tollradírom, úgyhogy marad. Tehát: kedd óta böjt, sok ember imádkozik, mi meg holnap útra kelünk. Találkozó reggel nyolckor (ááááá (pedig ezt is én találtam ki)), és irány a Duna mellett északi irányba, a cél még ismeretlen. Reggel eldöntjük. Csak ne felejtsek itthon semmit! Nagyon izgi! 🙂
2015. 06. 02. kedd
az ágyon fekve (ma kivételesen nem félek attól, hogy írás közben elalszok!)
Kedves naplóm!
Hú, nem tudom, hol is kezdjem. Annnnnnnnnnnnnnnnyi minden történt ma, és ha mindent leírok, begörcsöl a kezem.
A reggel olyan volt, mint valami komédia. Ezt asszem így is írom le, és akkor utólag én is nevetek majd rajta. Talán… Tehát: reggel felkelés, pakolás, mindent elraktam, ami kell. Totál kialvatlan vagyok, de végülis mikor nem? 🙂 Biblia, gyertya, füzet, stb. Indulás… Lenne, de! Kell megyei matrica, mert nem tudom még, hova megyünk… Gép elé vissza, matrica megvan, oké, mehetek. Ki az ajtón, éééés… vissza a polifoamért… Vééégre autóban. Gyors sms Dének, hogy eggyel előbb szálljon le a buszról ott tudom felvenni. Kanyarkázok jobbra-balra, gyors pillantás az ablakon levő matricára, és kisebb szívroham!!!!!!!!!!!! Mi van??? Rossz rendszámot adtam meg a matricához???????? Ne már!!!!!!! Miééééééééért? Persze, tudom az okát, van logikus magyarázat, hogy miért is nem tudom a rendszámot, de ez most komolyan kellett, Uram?
Kis szünet, leparkolok, Dé sehol. Telefon, hol vagy? Hogy hol vagy?! Miért ott szálltál le? Én mondtam? Én azt mondtam, eggyel előbb szállj le, ne kettővel. Honnan tudnám, hogy te mindig eggyel előbb szoktál leszállni, ezért most kettővel előbb szálltál. Inkább pattanj fel egy buszra, itt megvárlak. Leszállt. Látom. Ő nem lát. Elindul. De miért arra?? Telefon, itt vagyok a két út között a parkolóban. Jó, jön. Én még mindig látom, ő még mindig nem. Elindul. most jó az irány. Egy ideig. Utána megint nem… Telefon. Merre mész? Még mindig a két út közötti parkolóban vagyok. Ide gyere, itt integetek. Na véééégre mindketten a kocsinál. Asszem ezért kellett a 8 órai találka…
Következő állomás: benzinkút, mert hát még mindig kéne az a megyei matrica. Az egyik pénztárgép nem működik, menjünk a másikhoz. Mivel fizet? Kártya, mert pénz alig van nálam. Oké, rendszám (most nagggggggyon naggggggyon figyeltem, hogy jót adjak meg), aláírás, kártya. Hopp, kártya elutasítva. Na mégegyszer! Elutasítva. (Tudom, hogy van rajta pénz, tegnap néztem meg!!!!!) Jó, akkor legyen készpénz. De a rendszerbe már bekerült, hogy kártya lesz, ezért már nem lehet kp-val fizetni. Dé, van nálad kártya? Hát nem igazán… Eladó telefonál, segítséget kér, mögöttem meg szépen növekszik a sor, mert hát ugye a másik kassza nem működik…. Abban a pillanatban lett volna kedvem kicsit beszélgetni Istennel, de helyette a gépet szuggeráltam, hátha mégis történik valami. Történt (de nem miattam, bár milyen jó lenne, ha nekem is lenne ilyen varázsszavam, hogy: Múkoggy!), és éljen, tudok kp-val fizetni. Hát az a matrica nem volt olcsó, de bizzzzztos volt ennek értelme így, ugye, Uram?
2015. 06. 03. szerda
nappali, kanapé, mert csak sikerült tegnap elaludni írás közben
Kedves naplóm!
Talán jó is így, mert most kezdődik igazán az, ami fontos volt. Miután minden megvolt, és indulhattunk volna, kicsit megálltunk, mert úgy éreztük, nem véletlen, hogy ez a reggel olyan nehezen akart összejönni. Nem véletlen a sok akadály, a kísértések, és minden nehézség, amivel ma már találkoztunk, és biztos még fogunk is. Beültünk a kocsiba, és kezdtünk egy tized rózsafüzérrel. Jobb érzés volt így elindulni.
Már a cél is megvolt: Verőce, vagy Kismaros, vagy Nagymaros, gondoltuk, majd ahogy jön. Az úton semmi nem volt, szép volt, Verőcén átszáguldottunk (természetesen a sebességhatárokat betartva, nem mutatunk senkinek rossz példát), ahogy Kismaroson is, végül csak Nagymaros lett belőle. Kisétáltunk a partra, még kicsi oltárszerűséget is csináltunk, ruhaanyag, feszület, gyertya, kezdődhet az ima. Az ima jó, szeretek dicsőíteni, Istenre koncentrálni. Szeretem a természetet, a vízpartot, és itt minden együtt volt egy nagyon jó lelki naphoz. 10 percig. Nem tudtam lecsendesedni. Lehet, hogy szép a víz, szemben szép Visegrád, szépen ég a gyertya, minden szép, de egyszerűen nem tudok lecsendesedni. NEM megy! Futó pillantások Dére, de ő olyan szépen belemerült az imába (legalábbis úgy érzékeltem). Ezt azt hiszem, tanulni kell. Mármint azt, hogy tudjunk nemet mondani, hogy tudjunk feladni dolgokat, és tudjuk, mikor kell otthagyni valamit, és továbbállni. Nekem hosszú percekbe telt, de csak kiböktem a végén, hogy én itt nem tudok imádkozni, és abban ne is reménykedjünk, hogy itt akár egy sort is tudok majd írni a színdarabhoz. És itt jött a hatalmas sóhaj: hát Dé is így érzi. Na akkor menjünk tovább.
Elindultunk, a kocsiban egyre melegebb van (amin persze nem segített, hogy a napon állt eddig…), irány észak, fütyülnek a… madarak, a munkások, a gőzmozdony… Nagyon elfáradtam (és ez szerintem érzékelhető), ezt szerintem még nem írtam. Nagyon hosszú volt a tegnapunk. De nagyon jó 🙂
Következő állomás: Perőcsény. Kicsi hely, (de azért egy rendőrautó szembe jött velünk…), egy kicsi központtal, ahol van egy kicsi játszótér. Mintha beszívtunk volna. Legalábbis nekem olyan érzés volt. Az az önfeledt öröm, ahogy birtokba vettük a helyet, körbe-körbe rohangálva a füvön, énekelve. Mintha kisgyerekek lettünk volna, akik a hosszú tél után először mennek ki a kertbe, és az sem zavarja őket, hogy a játékok jó részét még nem használhatják, mert össze kell rakni vagy meg kell szerelni azokat. Mi sem tudtunk túl sok játékkal játszani, mert túl nagyok voltunk (de a libikókát csak azért is kipróbáltuk, sajnos nem sok sikerrel), de mégis, ott, akkor, mi voltunk a világon az egyedüli gyerekek, akiknek megadatott, hogy játszhatnak. Én ott engedtem el az egész napot. Azt gondoltam, hogy Uram, most már tényleg jöhet, amit Te szeretnél. Lebontottál darabjaimra, mint a legót, most már építhetsz. Mutasd, mit szeretnél? Hogy menjünk tovább? Menjünk!
Nem is tudom, merre jártunk. Számomra teljesen ismeretlen nevű települések, dimbek-dombok, és körülöttünk sok-sok bodza (jelentem, idén is lesz szörp, mert növény sok van…). És akkor megpillantottuk azt, ahova mentünk. Amíg nem láttuk, nem tudtuk, hova tartunk, de amint megláttuk, tudtuk, hogy ez az. Bár én szerettem volna kimenni a városból, ez a hely pedig a falu (Bernecebaráti, lehet megjegyezni) közepén volt, de sebaj. Hazaértünk. Vagy valami ilyesmi. Egy templom egy domb tetején (most kezdem nagyon megszeretni a kliséket), ahová lépcsősor vezet fel, mellette a temető (khm, klisé, khm), és a fallal körülvett templomudvar, ahol senkit sem zavartunk, mert senki nem volt ott, ezért ott folytattuk a napot.
És megint ima, és dicsőítés, és néztük a felhőket a fejünk felett (az egyik szerintem tökre csiga alakú volt). A semmi közepén, a világ végén. Nem készítettük elő a házioltárunkat, nem volt virágágyásokkal szegélyezett vízparti sétány. Csak egy templom, és a kert, és a kertben egy kereszt, mi, és Isten. Nem is kellett ennél több. Egyszerűség. (ejj, de nagyon klisés lett ez is) De mégis ez volt AZ! És csak megértettük az üzenetet is. És ha már megértettük, akkor már meg is tudtuk írni. Hetek óta először haladtunk a színdarabbal. Mert végre hagytuk Istennek, hogy abba az irányba fordítsa a fejünket, ahova Ő akarja. Írtunk. Nem az egészet, mert az úgy túl egyszerű lett volna. De most már az sem zavart. Az eső, az viszont zavart. Úgyhogy megint mentünk tovább…
A tovább az inkább vissza, mert ugye csak !egy! (hangsúlyozom, egy!) megyei matricát vettem (mert hát ugye csak egy megyére vettem), úgyhogy vissza kellett fordulni, mert ugye kettő matrica két megyére minek? Visszafelé újra bodzabokrok, dimbek-dombok, de hamár erre mentünk, ugorjunk be Márianosztrára, nem? Bementünk. A templomba. A múzeumba is benéztünk volna, mert mikor is megyünk legközelebb Márianosztrára? (Tudom, tudom, Uram, nincs az olyan messze, de Te mindenkinél jobban tudod, mennyi feladatom van. (Úgyhogy köszönöm, hogy most elhoztál ide, tudod, hogy nem úgy gondoltam…)) Ez meg már csak mellékes: a jó turista mikor ér oda a múzeumhoz, ami ötkor zár? Háromnegyed ötkor! Talán nem is volt baj…
Na akkor most már tényleg megálltunk Verőcén, már alig hiányzott valami a színdarabból, és már tudtam, hogy ezt be lehet fejezni aznap! Verőce. Vízpart. Bisztró!!!! És van hamburgerük. Hú, de olcsó, jó, akkor kérünk kettőt. Krumplit nem kértünk. Jól jártunk. Ki próbált már késsel-villával hamburgert enni? Jelentem, ezt csak azzal lehet. Filmekben már láttam ilyet, de nem gondoltam, hogy egyszer előttem is ilyen tányér lesz, egy ilyen hamburgerrel. (Kezdek éhes lenni) Uram, jól összehoztad a napot!
És ott, a bisztróban ülve megszületett a színdarab vége is! IGEN! De jófej vagy, Uram! Csak addig terelgettél, hogy megértettük, mit szeretnél, és megértettük, mit akartál mutatni. Elképzelem, ahogy ezalatt a néhány hét alatt ott ültél mellettünk, és néha mély sóhajok közepette a tenyeredbe temetted az arcodat és a fejedet ráztad, hogy: Ezek még mindig nem értik? (Néha én is szoktam így sóhajtozni, ezért Téged is könnyű így elképzelni…) De most már értjük! Köszönjük!
Mondjuk, amikor azt írtam hétfőn, hogy holnap útra kelünk, azt nem gondoltam, hogy ennnyire komolyan veszed. És ha legközelebb azt írom, hogy holnap csodákat látunk, az is úgy lesz?
Asszem ennyi volt tegnap. Hát tényleg sok dolog történt. (Azért legközelebb lehet úgy csinálni, hogy egy nap ne kelljen ennyit írni a történtekről?)
…Ja, és a pók visszatért. Családostul. Holnap takarítok…
Garamszegi Zita
