Filoménának hívnak és a Szent Pio imacsoport tagja vagyok. Budapesten végeztem Tájrendező és Kertépítő mérnökként 2019 decemberében.
Egészen a kezdetektől, az imacsoportom megalakulásától, két alkalom kivételével, mindegyiken lelkesen jelenvoltam. Végzős egyetemistaként számomra az imacsoport egy oázis volt. Régóta vágytam egy közösségre, ahol azt érzem, hogy teljesen önmagam lehetek. A személyes keresésemben azt éreztem, hogy a közösségekben, amiket előzőleg meglátogattam, mindig jobbnak kellett mutatkoznom, mint aki vagyok. Kényelmetlenül éreztem magam ezeken a helyeken annak ellenére, hogy látszólag minden adott volt, de mégsem.
Az egyetemen sok tapasztalatot szereztem. Rosszakat és jókat is. A meghatározó élmény az volt számomra, hogy mindenki egyedül van, mindenki magányos egy bizonyos szinten. Ahogy az idő és a szemeszterek teltek számos módon tapasztaltam meg a magányt. Egyik nap azon kaptam magam, hogy a sok barátom ellenére végtelenül magányos vagyok. Nem elégítette ki a lelkem szomját a velük töltött idő, mert hiányzott belőlük Isten. Tovább tetézte a magányom, hogy ezek a barátaim egyik napról a másikra eltűntek mellőlem. Minden nap egyre szomorúbb voltam az egyetem padjaiban, egyre kevésbé közlékenyebb, mert láttam, hogy bármit is teszek, se lelkileg se intellektuálisan nem érzem magam kiteljesedettnek és boldognak abban a közösségben, baráti társaságban, ahová tartozom. Ekkor borzalmas depresszió vett rajtam erőt. Többször is kísértett az öngyilkosság gondolata, pánikrohamok is előfordultak nálam. Ennyire nagy úr a magány?! Az egyedüllét mellett már imádkozni sem tudtam, vagy a rengeteg egyetemi teendő vagy egyéb okok, de leginkább a fájdalom és önsajnálat miatt. Azt éreztem teljesen egyedül hagytak, mind az emberek mind Isten. Azt éreztem minden koldus ruhájánál rongyosabb a szívem. Darabokban van, és sajog a nap 24 órájában.
Isten szépen lassan munkálkodni kezdett bennem, és meggyógyította a lelkem.
Tudtam, hogy Isten az, aki nekem igazán kell, és azt is tudtam, hogy szükségem van egy közösségre. Mondhatni csoda, hogy én írok a közösség fontosságáról, mert az attitűdöm mindig is az volt a keresztény közösségek felé, hogy nekem nincs szükségem egyre sem. Én egyedül mindent meg tudok oldani, nincs szükségem senkire, mert erős vagyok, és mert erősnek kell lennem. Minden lelki bajommal el tudok bánni! Ennek ellenére ott találtam magam a templomban azon gondolkodva, hogy szükségem van egy keresztény közösségre, imacsoportra. Tudtam, hogy két dologra szomjazom: Isten, és emberek, akikkel osztozhatok Istenen. A templomban kötöttem Istennel egy egyességet: én mindent megteszek, minden alkalmat megragadok, minden lelkigyakorlatra elmegyek, amiről csak hallok, minden közösséget meglátogatok, amivel csak találkozok, de Istennek meg kell mutatnia, hogy létezik és velem van. Pluszba adhat egy közösséget is, és vegye el tőlem a magány érzését örökre.
Hát igen, ez egy elég merész alkunak tűnhet, de hé, bejött!
Augusztusban a nővérem, Réka, Budapestre költözött. Ő már úgy jött a nagyvárosba, hogy egy ismerőse ajánlotta neki a Shalom közösséget. Pont (hú de véletlen) indulóban volt egy új imacsoport októbertől, így a nővérem elhívott, hogy menjek el vele és a lakótársával, Biankával. Ekkor már egy pár sikertelen keresésen túl voltam, sehol nem éreztem magam otthon, jól, elfogadva. A magány érzése, Istennek hála ekkor már enyhült is, mivel az ígéretem betartása miatt, miszerint minden lelkigyakorlatra elmegyek, amit csak látok, rohamosan fejlődött az Isten-kapcsolatom. Azt éreztem, hogy béke van bennem. Isten, ráadásul, adott pár új barátot az egyetemről, akikkel sokkal jobban éreztem magam, és a vallásról is tudtunk beszélgetni. Azt gondoltam, egész jól elvagyok.
De Isten mindig felülmúlja az elképzeléseinket.
Azt mondtam Rékának, hogy végülis miért ne? Emlékszem az első benyomásomra: húha, mennyi random ember! De ekkor már teljesen nyugodt voltam. A sürgető érzés, hogy találjak egy közösséget már elhalványult, de engedtem, hogy résztvevő legyek és szinte passzívan figyeltem az embereket. Tudni kell rólam, hogy tömegben, közösségben teljesen jól megvagyok egyedül a sarokban minden kínosság-érzet nélkül. Az ima/dicsőítés rész alatt Istenre figyeltem, élveztem a jelenlétét. Aztán agapé következett. Gondoltam van nasi meg üdítő hát tiszta jól megleszek én a négy sarok bármelyikében, még választhatok is. Meglepetésemre azonban emberek közelítettek felém, és beszélgetni szerettek volna velem. Egészen újszerű volt, hogy nem lehetett érezni az első megszólítás kínosságát a levegőben. Ez gondolkodóba ejtett.
Teltek a hetek, hónapok, és azt vettem észre magamon, hogy várom a keddeket (ez az imacsopim napja). Vártam találkozni Istennel az estéken, de ami új érzés volt, hogy vártam az emberekre is. Fél évesek voltunk, mint imacsoport, mikor megvolt az első bent alvós lelkigyakorlatunk. Ezen a hétvégén értünk össze még jobban. A közös utolsó dicsőítésen olyan egységet éltünk meg mindnyájan, amilyet még sohasem, amilyet még én személyesen az életemben sosem éltem meg. Szavakkal nem tudom leírni mekkora testvériséget, szeretetet, összetartozást éreztem az imacsoport társaim iránt. Ez egy olyan egység-érzet, amibe beleremeg az összes részed a talpadtól a fejed búbjáig. Betöltött mindenkit a Szentlélek, ha a világ összes helye közül választhattam volna, hol lennék abban a pillanatban, akkor is azt a tetőtéri kis kápolnát választottam volna, pontosan azokkal az emberekkel. Végignéztem a társaimon, mindenkiben megláttam Isten csodálatos alkotását, gyönyörködtem bennük. Gyönyörködtem a hangjukban, a tehetségeikben, a szeretetben, ami bennük van, és azt éreztem szeretem őket, és elfogadom őket, mint a közösségem, barátaim, akikkel együtt járjuk az utat Krisztus felé. Számomra ez hihetetlen tapasztalat volt.
A fiúk virágokkal leptek meg minket aznap, nőnap alkalmából
Isten állta az alku azon részét, ami Rá vonatkozott, és még túl is teljesített.
Ezután a tapasztalat után a Koronavírus bejelentkezett. Emlékszem az érzésre, amikor megtudtam, hogy a karantén mellett komoly szigorításokat vezettek be a miséket illetően. Nincs többé nyilvános mise; elképzelni sem tudtam nélküle az életet. Ezt követte az a felismerés, hogy imacsoport sem lesz egy darabig. Ekkor már az élet amúgy is úgy hozta, hogy véglegesen hazaköltöztem Pécs mellé, így előre féltem, hogy tudok részt venni a közösségem életében, ráadásul jött ez is, ami még a hivatástisztázó alkalmaknak is véget vetett. Látszólag.
Online imacsoport. Fogalmam sem volt arról, hogy ez hogy fog működni, de izgatottan vártam, mivel így, ha ez működik, nekem több lehetőségem lesz, a mostani helyzetemben, részt venni az alkalmakon. De mi van, ha nem fog működni? Hogy éneklünk így együtt? Hiszen mindig lesz csúszás valakinél. El sem tudtam képzelni a zenélés részét. Hogyan éljük meg majd így az egységet? Éppen most értünk úgy igazán össze, mint közösség. Milyen hatással lesznek majd ezek a virtuális összejövetelek az imacsoportunk életére? Egyáltalán hol tartsuk? Facebook? Hát… Skype az okésabb. Zoom? Azt sem tudtam mi az a Zoom. Én inkább a ceruza és a papír embere vagyok. Oké, be tudom kapcsolni a gépem, meg ilyenek, de na, limitáltak a képességeim, ha a modern kütyükről van szó.
Persze az első pár alkalom arról szólt, hogy megszokjuk az új „helyszínt”. Aztán jött az „Oké, egyezzünk meg abban, hogy mindenki kikapcsolja a mikrofonját, ha nem beszél, és nem ő gitározik!”, így elkerülhető volt a késés okozta frusztráció. Igaz mindenki csak magát hallotta énekelni, meg azt, aki az énekszolgálatot végezte, de legalább nincs katasztrófa.
„Istenem mi lesz így ebből?” – gondoltam.
Minden kellemetlenség ellenére azt vettem észre, hogy nem okoz nehézséget az Istenre-figyelés. Isten kegyelme, biztos vagyok benne, hogy ahogy becsuktam a szemem betöltött Isten jelenléte. A szobát elárasztott a Szentlélek, és én megint abban a tetőtéri kápolnában találtam magam a testvéreim körében, ahogy dicsérjük egy szívvel, egy lélekkel az Urat. A fejemben megjelent egy idézet a Bibliából:
„Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor.” (Zsolt 133;1-3)
Mily szép a testvérek egysége! Mily szép a testvérek online egysége!
A szívem ujjongott, és ámultam azon, hogy Istennek nincs lehetetlen. Istennek nincs akadály, se fizikai, se virtuális. Ha Isten meg akarja adni az egység ajándékát nekünk, akkor nem számít hány száz kilométerre vagyunk egymástól, egységben leszünk. Megint azt éreztem, hogy egy ember vagyunk, egy hanggal, egy céllal. Jézus jósága mindent felülmúl. Felülmúlja az emberi elképzeléseink, a kishitűségünk és minden technikai bakit és malőrt.
Az imacsoportokhoz hozzátartozik, hogy minden alkalommal van egy tanítás is. Igazából, ha azt nézzük, hogy élőben sosem volt PowerPoint-os előadás, se diák, se képek, akkor még nyertünk is a karantén-közivel. Fontos része még a közösségi alkalmaknak az agapé, amikor együtt eszünk, iszunk és beszélgetünk az imacsoport végén, mint levezetés. Ez online úgy valósult meg, hogy mindenki odakészített valami italt vagy rágcsálnivalót az asztalára. Volt kuglóf, keksz, tea, kakaó, és Damján elmaradhatatlan főző műsora, ami minden héten a pirítós elkészítésének lehetőségeit boncolgatta. Sok újat tanultunk a pirítóssal tökéletesen párosítható ételekről. Ezeken kívül volt, hogy énekeltünk saját kedvtelésünkre. Számomra ezek az alkalmak mind családias és meleg emlékként maradtak meg.
Bármennyi rosszat is hozott a Koronavírus egyet biztosan a mellényzsebünkbe tehetünk emlékként: az online imacsoportok sajátos bensőséges hangulatát, és azt, hogy körülöttünk bármennyire is szétesőben van a világ, a Jóisten mindig kihasználja korunk lehetőségeit arra, hogy megmutassa, velünk van és soha nem hagy el. A kedd esték sötét magányában, és a LED kijelzők hideg fényében is ott van az Isten, és egyesít minket szeretetében bármilyen messze is csücsülünk egymástól.
