Hírek

Kalkuttai Szent Teréz szűz

comshalom

Teréz anya életútja

Az albán nemzetiségű Teréz anya 1910. augusztus 27-én született Agnes Gonxha Bojaxhiu (ejtsd: Ányesz Gondzsa Bojadzsiu) néven Üszküb városában (ma Szkopje, a Macedón Köztársaság  fővárosa).

Édesapja, Kolle Bojaxhiu építési vállalkozó volt, édesanyja, Drana otthon nevelte három gyermeküket. Agnes kilenc éves volt, amikor édesapja meghalt. Az édesanya jelentős szerepet töltött be az egyházközség életében, a jótékony cselekedetek asszonyának nevezték, mivel a nála szegényebbek megsegítését mindig kötelességének tartotta. Ha egy szegény ember kopogtatott be házuk ajtaján, alamizsnát adott neki, és arra tanította gyermekeit: még ha nem is vér szerinti rokonuk, akkor is a fivérük, mert szegény.

A három gyermek szilárd vallási nevelésben részesült. Agnes állami iskolába járt és tagja lett a Mária-kongregációnak. Ebben az időben a jugoszláv jezsuiták működést vállaltak a kalkuttai főegyházmegyében. Az első csoport 1925. december 30-án érkezett Kalkuttába. Egyiküket Kuersongba küldték, ahonnan lelkes leveleket írt a bengáliai missziós lehetőségekről. A kongregistáknak rendszeresen felolvasták ezeket a leveleket. A fiatal Agnes egyike volt azoknak, akik önként jelentkeztek a bengáliai misszióba. Kapcsolatba került ezért a kalkuttai főegyházmegyében is szolgálatot végző írországi Loreto-nővérekkel.

Agnes 1928-ban, áldozócsütörtökön határozta el, hogy szerzetesként Istennek szenteli életét. Iskolatársnőjével együtt felvételét kérte az angolkisasszonyok írországi anyaházába, amely a Loretói Miasszonyunk nevét viselte. Hamarosan Indiába küldték, hogy megkezdje noviciátusát Dardzsilingben. Itt tett szerzetesi fogadalmat 1931. május 25-én. A Teréz nevet az 1925-ben szentté avatott Lisieux-i Kis Szent Teréz iránt érzett tiszteletből választotta. Döntését így indokolta meg: „Ha keresztényi életet él az ember, akkor az biztosítja hitének növekedését. Sok szent járt előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek, mint Lisieux-i Szent Teréz, Jézus kis virága. Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel.”

Teréz anya 1929 és 1948 között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt. 1946. szeptember 10-én vonattal indult Dardzsilingbe, lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt, mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte, és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva hirtelen úgy érezte, nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban, és amit a kedves és jómódú lányok tanítása és nevelése közben érez. Tisztán észlelte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek között. Ez volt Teréz anya életében a „sugallat napja”.

Ezt követően engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé terjesztették, és XII. Piusz pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt: szerzetesi életet élhetett, klauzúrán kívül, a kalkuttai érsek felügyelete alatt. 1948 augusztusában Teréz anya levette a Loreto-nővérek ruháját és fehér száriba öltözött, kék szegéllyel, a vállán kereszttel. Patnába ment, az amerikai missziós orvosnővérekhez, hogy beható kiképzést kapjon, mint ápolónő. Karácsonyra visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel lakott. Még ugyanebben az évben engedélyt kapott első nyomornegyedi iskolájának megnyitására.

1950 októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, a Szeretet Misszionáriusait, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész Indiában, majd világszerte. A Szeretet Misszionáriusai 1965 februárjában pápai jogú társasággá lett. Hitvallásuk szerint: „Mindenekelőtt szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. A különbség köztünk és a szociális gondozók között az, hogy ők valamit cselekszenek, mi pedig Valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit csinálunk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap 24 órájában Jézust szolgáljuk.” A Szeretet Misszionáriusai egész szívükből, szabad elhatározással a szegényeket szolgálják, és munkájukért semmi pénzt nem fogadhatnak el.

Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, rengeteg más díj és kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. Kérésére nem tartották meg az ilyenkor szokásos bankettet, az erre szánt összeget az éhezők kapták. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.”

Teréz anyának a szegények sorsáról, illetve a gazdagok felelősségéről vallott nézetei II. János Pál pápa gondolkodásában is fontos helyet foglaltak el, ezért is szövődtek kivételes baráti szálak a szerzetesnővér és a Szentatya között. II. János Pál csodálattal követte Teréz anya munkáját, és 1986. február 3-án, Kalkuttában meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak házát. Teréz anya élete legszebb napjának nevezte e látogatás napját. A Szentatya pedig így fogalmazott: „A Nirmal Hriday a remény otthona. Olyan ház, amely a bátorságon és a hiten alapszik, olyan ház, ahol a szeretet uralkodik. A Nirmal Hridayban az emberi szenvedés misztériuma találkozik a hit és a szeretet titkával. És ebben a találkozásban az emberi lét legmélyebb kérdései érthetővé válnak.”

Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2003. október 19-én, a szentek sorába pedig Ferenc pápa iktatta 2016. szeptember 4-én.

A Szeretet Misszionáriusainak rendjéhez ma már több mint négyezer apáca és négyszáz szerzetes tartozik. Gyógyító-gondozó tevékenységüket hárommillió önkéntes segíti. Öt földrész csaknem százötven országában – köztük Magyarországon – vannak jelen, gondoskodnak a szegényekről, ápolják a betegeket, a legsúlyosabbakat, így a leprásokat is. Az alapítás óta eltelt ötven esztendő alatt Teréz anya és rendje kiterjesztette tevékenységét a világ minden országára és az „élet minden sebesültjére.”

Istenünk, te Kalkuttai Szent Teréz anyát arra hívtad, hogy a kereszten szomjazó Fiad szeretetére a legszegényebbek iránt való áldozatkész szeretettel válaszoljon. Közbenjárására add, hogy szenvedő testvéreinkben mi is Krisztust lássuk és szolgáljuk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

***

Szeptember 4-én vasárnap délelőtt Ferenc pápa szentté avatta Kalkuttai Teréz anyát.

„Ki tudja elgondolni, mit kíván az Úr?” (Bölcs 9,13). A Bölcsesség könyvének ez a kérdése, melyet az olvasmányban hallottunk, olyan titokként mutatja be életünket, amelynek értelmezési kulcsa nincs birtokunkban. A történelemnek mindig két főszereplője van: Isten és az emberek. Nekünk az a feladatunk, hogy meghalljuk Isten hívását, aztán pedig elfogadjuk akaratát. De hogy késlekedés nélkül elfogadhassuk azt, meg kell kérdeznünk magunktól: mi Isten akarata?

A választ ugyanebben a bölcsességi szövegrészben találjuk: „Az emberek tanítást kaptak arról, mi kedves a szemedben” (Bölcs 9,18). Isten hívásának ellenőrzésére meg kell kérdeznünk magunktól és meg kell értenünk, mi tetszik neki. A próféták számos alkalommal meghirdetik, mi kedves az Úrnak. Üzenetüket csodálatosan összefoglalja a következő mondat: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” (Oz 6,6; Mt 9,13). Az irgalmasság minden cselekedete kedves Istennek, mert a testvérben, akinek segítünk, felismerjük Isten arcát, akit senki nem láthat (vö. Jn 1,18). És valahányszor lehajolunk testvéreink szükségleteihez, Jézusnak adunk enni és inni; Isten Fiát öltöztetjük fel, támogatjuk és látogatjuk (vö. Mt 25,40). Végeredményben Krisztus testét érintjük.

Arra kaptunk tehát meghívást, hogy konkrétan valósítsuk meg azt, amiért fohászkodunk az imában, és amit megvallunk a hitben. A szeretetnek nincs alternatívája: akik testvéreiket szolgálják, azok szeretik Istent, még ha nem is tudnak róla (vö. 1Jn 3,16–18; Jak 2,14–18). A keresztény élet mindazonáltal nem egyszerű segítségnyújtás szükség idején. Ha így lenne, akkor bizonnyal csak szép emberi szolidaritásérzés lenne, amely azonnali jótettet vált ki, ám terméketlen lenne, mert nincsenek gyökerei. Az Úr által kért elköteleződés ezzel szemben a szeretetre szóló hivatás elköteleződése, amelynek révén Krisztus minden tanítványa a szolgálatra szenteli életét, hogy mindennap növekedjen a szeretetben.


Az evangéliumban azt hallottuk, hogy „nagy népsokaság követte” Jézust (Lk 14,25). A mai napon ezt a „nagy népsokaságot” az önkéntesek hatalmas tömege képviseli, akik az irgalmasság szentévének alkalmából gyűltek itt egybe. Ti vagytok az a sokaság, amely követi a mestert, és amely láthatóvá teszi az ő minden ember iránti konkrét szeretetét. Megismétlem nektek Pál apostol szavait: „Nagy örömömre és vigasztalásomra szolgált szereteted, mert a szentek szíve felüdült benne” (Filem 7). Hány szívet üdítenek fel az önkéntesek! Hány kezet ragadnak meg, mennyi könnyet szárítanak fel, mennyi szeretetet árasztanak rejtett, alázatos és önzetlen szolgálatukban! Ez a dicséretes szolgálat hangot ad a hitnek – hangot ad a hitnek! –, és kifejezi az Atya irgalmasságát, aki közel van mindazokhoz, akik szükséget szenvednek.

Jézus követése komoly, ugyanakkor örömteli elkötelezettség. Radikalitást és bátorságot igényel, hogy felismerjük az isteni mestert a legszegényebb emberben, az élet kitaszítottjában, s hogy szolgálatára álljunk. Ezért az önkéntesek, akik Jézus iránti szeretetből szolgálják a legutolsókat és a rászorulókat, nem várnak semmiféle köszönetet vagy jutalmat, hanem lemondanak minderről, mivel felfedezték a valódi szeretetet. Mindannyian mondhatjuk: „Ahogyan az Úr odajött és lehajolt hozzám a szükség idején, úgy én is odamegyek hozzá, és lehajolok mindazokhoz, akik elvesztették hitüket, vagy úgy élnek, mintha Isten nem létezne, az értékeket és eszményeket nélkülöző fiatalokhoz, a válságban lévő családokhoz, a betegekhez és a foglyokhoz, a menekültekhez és a bevándorlókhoz, a gyengékhez és a testben-lélekben védtelenekhez, az elhagyott gyermekekhez és a magukra hagyott idősekhez. Bárhol is van talpra álláshoz segítséget kérő, kinyújtott kéz, ott nekünk is jelen kell lennünk, ott jelen kell lennie a támogató és reményt nyújtó egyháznak.” És ezt úgy kell tennünk, hogy elevenen él bennünk az Úr felénk nyújtott kezének emléke, amikor én voltam a padlón.


Teréz anya egész életében az isteni irgalmasság nagylelkű osztogatója volt, mindenkinek szolgálatára állt az emberi élet befogadása és védelmezése által, legyen szó a meg nem született vagy a magára hagyott és kiselejtezett életről. Az életet védelmezte, szüntelenül hirdetve, hogy „a még meg nem született a leggyengébb, a legkisebb, a legnyomorultabb”. Lehajolt a teljesen legyengült, az út szélén meghalni hagyott emberekhez, elismerte Istentől kapott méltóságukat. Felemelte hangját a világ hatalmasai előtt, hogy ismerjék be vétkességüket az épp általuk teremtett szegénységből fakadó bűncselekményekben. A bűncselekményekben! Számára az irgalmasság volt az a „só”, amely megízesítette minden tettét, és az a „fény”, amely beragyogta mindazok sötétségét, akiknek már könnyük sem maradt, hogy sírjanak szegénységük és szenvedésük miatt.

Az ő küldetése a városok és az emberi létezés peremterületein úgy áll ma is előttünk, mint beszédes tanúságtétel Istennek a szegények legszegényebbjeihez való közelségéről. Ma rábízom ezt a női és szerzetesnői emblematikus alakot az önkéntesek világára: ő legyen életszentségetek példája! Azt hiszem, kicsit nehéz lesz Szent Teréznek hívnunk: az ő életszentsége annyira közel áll hozzánk, annyira gyengéd és termékeny, hogy ösztönösen továbbra is „Teréz anyának” mondjuk majd. Az irgalmasságnak ez a fáradhatatlan apostola segítsen nekünk, hogy egyre jobban megértsük: cselekvésünk egyetlen ismérve az ingyenes szeretet, amely mentes minden ideológiától vagy korláttól, és nyelvre, kultúrára, fajra vagy vallásra való tekintet nélkül mindenki felé fordul. Teréz anya szerette ezt mondani: „Meglehet, nem beszélem a nyelvüket, de tudok mosolyogni!” Hordozzuk szívünkben az ő mosolyát, és ajándékozzunk meg vele mindenkit, akivel találkozunk utunkon, különösen a szenvedőket. Így az öröm és a remény távlatait nyitjuk meg oly sok reményvesztett, megértésre és gyengédségre szoruló ember előtt.

Liturgikus emléknapja: szeptember 5.

 

FORRÁS: MAGYAR KURÍR


Comentários

Aviso: Os comentários são de responsabilidade dos autores e não representam a opinião da Comunidade Shalom. É proibido inserir comentários que violem a lei, a moral e os bons costumes ou violem os direitos dos outros. Os editores podem retirar sem aviso prévio os comentários que não cumprirem os critérios estabelecidos neste aviso ou que estejam fora do tema.

O seu endereço de e-mail não será publicado. Campos obrigatórios são marcados com *.

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük