Bozi Szilvi vagyok, 22 éves, 2011 januárja óta járok a Katolikus Shalom Közösség imacsoportjába, és állatorvosnak tanulok.
Úgy döntöttem tavasszal, hogy ha lesz lehetőségem, idén ősztől beköltözöm az egyetem kollégiumába, a többi hallgató közé. Ebben szerepe volt annak is, hogy vágytam fiatalok között lakni, kicsit a családomtól elszakadni, magamról gondoskodni; annak is, hogy a barátnőmék szobájában megüresedett egy ágy; de a legfontosabb ok valójában az volt, hogy úgy éreztem, ez Isten akarata, Ő hív engem arra, hogy költözzek a fiatalok közé. Azért, hogy éljek velük, még jobban mutassam nekik, milyen Jézussal járni az úton (ne csak az egyetemen, az órák közötti szünetekben). Kiderült, hogy annyian jelentkeztünk, hogy a kollégium éppen betelt. Ez nekem egy jel volt: pont jutott nekem egy hely. És olyan érzésem volt, hogy akik még beköltöztek, őket is Isten hívta, nem véletlenül alakult így ez a társaság, és azt akarja, hogy tanúja legyek közöttük. Ez nagyon jó érzés volt, azt sugallta, Isten bízik bennem, az eszköze lehetek. Ezért nagyon imádkoztam, azzal a vággyal, hogy a szeretetem nagy legyen Iránta, és erősen higgyem, hogy Ő már előbb szeretett – mindannyiunkat. Így ha szeretem a társaimat, akkor bevonom őket is ebbe a szeretet-közösségünkbe, és akkor ők is a Gondviselő közelébe kerülnek, ők is a kegyelem részeseivé válnak.
Ezért most igyekszem mindenki felé nyitott lenni, bárki jön is szembe, mosolyogva köszönni, akivel hosszabban kerülünk egymás mellé, azzal szóba elegyedni, megkérdezni, hogy van, hogy telt a hétvégéje, … És ha szóba jön, elmondani, hogy épp pl. imacsoporton voltam, vagy mondjuk misére fogok menni, vagy ha reggel bejön valaki a tanulószobába, és megkérdezi, mit csinálok, válaszolni, hogy imádkozom, stb.. Küzdök, hogy legyőzzem a félelmemet, és ha kell, beszéljek Istenről, az Ő szeretetéről, jóságáról, tetteiről, és hívjam őket olyan alkalmakra, ahol közelebb kerülhetnek az Egyházhoz, (a Katolikus Shalom Közösséghez), az Egyházon keresztül Jézushoz.
Persze vannak nehézségek is. Mert általában elég fáradt vagyok estére, mégsem jó, ha sosem megyek ki beszélgetni azokhoz, akik épp például a konyhában vízipipáznak. Nem vonulhatok el mindig, hanem fontos, hogy minőségi időt töltsek el velük is, különben nem fogják érezni, hogy egy vagyok közülük. Az is nehéz, hogy ilyenkor mikor velük vagyok, mibe szálljak be, mik legyenek a határok, mit hallgassak, min nevessek, vagyis hogy mit tegyek, hogy ne gondolják azt, lenézem őket, egyszerre mégis példát mutassak nekik – amivel egyébként jót teszek nekik.
De tudom, hogy a lényeg a szeretet, és hogy az alap, a fogódzkodó a napi imádság; hogy minden nap új esély, és hogy a lényeg, hogy igyekezek, a többit úgyis Isten adja meg. 🙂
