José Ricardo Bezerra és Felipe Bezerra
Máté evangéliumának 18. fejezete olyan példabeszéddel zárul, amely nem hagy nyugton. Múlt vasárnap a testvéri figyelmeztetés kötelességéről és a közösen végzett ima erejéről hallottunk (vö. Mt 18,15-20). Most jön a konkrét példa, és ez Péter kérdéséből fakad: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” (Mt 18,21).
Aki végighallgatja az egész példabeszédet, felháborodással szokott reagálni. A szolgának éppen most engedték el a megfizethetetlen adósságát, ő pedig nem tudott elengedni egy kicsi tartozást. Ugyanez a felháborodás fogta el Dávidot, amikor Nátán próféta elmondta neki a példabeszédet: a király haragra lobban a gazdag ember ellen, aki elvette a szegény bárányát, majd meghallja az ítéletet, amely leszereli: „Te vagy az az ember!” (2Sám 12,7). Jézus példabeszéde ugyanezt teszi velünk. Hagyja, hogy elítéljük a gonosz szolgát, míg észre nem vesszük, hogy magunkról beszélünk.
Mint mindig, öt pontot választottunk az Ön elmélkedéséhez és imájához, amelyeket a podcastban osztunk meg: https://youtu.be/V8ibSPL9oo0 (az Ön nyelvén választható feliratokkal).
1. „Talán hétszer?”
Péter kérdése nagylelkű. Izrael tanítói között élt egy hagyomány, amely szerint háromszor kell megbocsátani, és ez a próféták számokban beszélő nyelvéhez kötődött („Izrael három, sőt négy vétkéért nem kegyelmezek neki”, vö. Ám 1,3; 2,6), noha a Szentírás szövege ilyen szabályt nem állít fel. Péter megkétszerezi ezt a számot, és még hozzátesz egyet. A hét a teljesség száma, ugyanaz, amely az igaz ember elbukásait méri: „az igaz hétszer is elesik, és mindig fölkel” (Péld 24,16).
Péter jól olvassa Mestere szívét. Már megértette, hogy Jézus túlmegy a szokásos mértéken, és elébe megy. Csak egyet nem sejt még: mekkora ez a „túl”. Jézus így válaszol: „Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer” (Mt 18,22), és néhány fordítás ezt „hetvenhétszer” alakban adja vissza. Mindkettőben ugyanaz az értelem: ez nem egy új elvégzendő számítás, ez a számolás vége. Ahol Lámek hetvenszer hétszeres bosszút énekelt (vö. Ter 4,24), oda Jézus a mérték nélküli megbocsátást állítja. Ő nem kitolja a határt, hanem elveszi a határt arról a helyről, ahová mi tettük.
És van a válaszban egy rejtett kérdés is, ugyanaz, amelyet a példabeszéd majd Péterrel magától fedeztet fel: Ön szerint hányszor kellene Istennek megbocsátania Önnek?
2. „Eléje állítottak egyet, aki tízezer talentummal volt adósa” (Mt 18,24)
A mondat első részlete már sokat elmond: eléje állították. A szolga nem maga jelentkezett, odavezették. Egy nap minket is elszámolásra vezetnek, akarjuk vagy nem, a személyes ítéleten és a végső ítéleten (vö. KEK 1021-1022; 1038-1041).
A magyar liturgikus szöveg kimondja a számot: tízezer talentum, és érdemes megállni mellette. A talentum súlymérték volt, körülbelül 34,2 kiló, és hatezer dénárnak felelt meg. Mivel a dénár egy munkás napi bére volt (vö. Mt 20,2), egyetlen talentum közel hatezer munkanapot jelentett, vagyis tizenhat és húsz év közötti időt. Az Evangélium nem mondja meg, milyen fémből voltak ezek a talentumok, de néhány Biblia lábjegyzetben közli az arany súlya szerinti átszámítást, és ezzel a számítással, e heti árfolyamon, a tízezer talentum körülbelül 41,7 milliárd euró, vagyis körülbelül 247 milliárd reál lenne. Az átszámítás csupán becslés, és csak arra jó, hogy érzékeltesse annak a nagyságát, amit a példabeszéd hatalmas összegnek nevez.
Egyetlen munkás sem jut el ilyen összeghez. Nem az igyekezeten múlik, hanem a nagyságrenden: egy ember munkaórájának megvan az ára, egy élet óráinak száma pedig véges. Az adósság egyszerűen megfizethetetlen.
Marad a kérdés: hogyan gyűjt össze valaki ekkora adósságot? Valószínűleg úgy, hogy sok dologért és sok emberért volt felelős, és elherdálta azt, amit rábíztak. Egy élet értéke nem fér bele egyetlen számba, és az Úr már korábban megkérdezte, mit adhat valaki cserébe a saját életéért (vö. Mt 16,26). A mi kezünkben is van olyan vagyon, amelyet nem mindig veszünk észre: az emberek, akiket az Úr ránk bíz, az idő, a kapott hit. Érdemes az imában megkérdezni, mit tettünk ezzel.
És van még egy részlet, amely elkerüli a figyelmünket: ha az úr számolás nélkül engedi el ekkora összeget, ki ez az úr?
3. Az úr megkönyörült rajta, és elengedte az egész adósságot (Mt 18,27)
A szolga nem bocsánatot kért. Határidőt kért: „Légy türelemmel irántam, és mindent megfizetek neked” (vö. Mt 18,26). Ez már szinte vakmerőség, hiszen soha nem tudott volna fizetni. Mégis az úr lába elé vetette magát, és kérlelte.
Sokkal többet kapott, mint amit kért. A király már megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit és mindenét, ami az övé, hogy az adósság megtérüljön (Mt 18,25). Úgy jött el onnan, hogy a családja szabad volt, a tartozását pedig eltörölték. Aranyszájú Szent János megjegyzi, hogy az úr már meg akart bocsátani, és megvárta, hogy a szolga kérje, mert a megbocsátást nem lehet ráerőltetni senkire, azt elfogadni kell.
Ha az úr kilencven százalékot engedett volna el, a szolga továbbra is hatalmas összeggel tartozna, és élete végéig hozzá lenne kötve. Isten megbocsátása nem engedmény. Egész, és ingyenes (vö. KEK 1441; 1846-1848).
4. „Találkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral volt adósa” (Mt 18,28)
A száz dénár száz napi bérnek felelt meg. Egy mai brazil napi bérrel összevetve körülbelül tizenötezer reál lenne. Ez nem apróság, és nem az özvegy fillérje (vö. Mk 12,41-44). Valódi adósság, amelynek a hiánya érezhető volt.
És itt van a lényeg: az, amit az a szolga követelt, igazságos volt. A másik valóban tartozott neki, és joga volt behajtani a tartozást. Ahhoz azonban nem volt joga, hogy így hajtsa be, mert vele magával nem az igazságosság szerint jártak el, hanem az irgalom szerint. Aki irgalmat kapott, majd újra mindent az igazságossággal mér, elfelejtette, honnan jött.
Az Evangélium azt is hangsúlyozza, hogy ez „alighogy kiment” történt (Mt 18,28). Nem volt idő elfelejteni. Nem lehet arra hivatkozni, hogy a kapott megbocsátás emléke elhalványult, sem arra, hogy eltelt az idő, és megváltoztak a dolgok.
5. Átadta a hóhéroknak, míg meg nem fizeti az egész tartozást (Mt 18,34)
A befejezés megrémít. Az úr átadja a szolgát a hóhéroknak. A magyar liturgikus szöveg ezt a szót használja, mások kínzókról vagy börtönőrökről beszélnek, mert a görög kifejezés azt jelöli, aki gyötrelmet mér ki.
A nyelv itt a példabeszéd nyelve, és senkit sem hatalmaz fel arra, hogy így bánjon a testvérével. Jézus azonban komoly figyelmeztetésre használja: aki megtagadja a megbocsátást, bezárkózik az elől a megbocsátás elől, amelyet Ő maga ad nekünk. Több keresztény magyarázó ezt a képet arra is alkalmazta, amit a haragtartás a bensőnkben művel: a visszatérő gondolatokra, a keserűségre, amelyet a testvérünk, néha pedig maga Isten ellen őrzünk. Ez véget nem érő gyötrelem, és már itt elkezdődik.
Érdemes felidézni azt a képet, amelyet Dante Alighieri a Pokol utolsó énekében állít elénk: a jégbe trónolt Sátán, elszigetelten, önmagába zárva, olyan helyen, ahová emberi melegség nem ér el. Ez annak az arcképe, aki bezárkózik a megbocsátás elől.
Marad a kérdés, amelyet a példabeszéd hátrahagy: az úr nem bocsátott meg már korábban? Megbocsátott, és az Evangélium kétszer is elmondja. A példabeszéd azonban annak a szolgának az elutasítását úgy állítja elénk, mint annak a megbocsátásnak a gyökeres megtagadását, amelyet ő maga kapott. Ferenc pápa egyik kifejezésével: irgalmat kapott, és nem gyakorolt irgalmat. Megtapasztalta, és nem tanult belőle.
Ez a nagyobb tanítás. Jézus azt mondta: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). És azt is mondta, miután megmosta a tanítványok lábát: „Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez tartjátok magatokat, boldogok lesztek” (Jn 13,17). Nem elég kapni, élni is kell.
Ezért végződik az Evangélium úgy, ahogy végződik: „Így tesz mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát testvérének” (Mt 18,35). Ez a kifejezés nem díszítés. Jézus valóban a kardía, vagyis a szív szót használja. És ez ugyanaz a mérték, amelyet minden nap elimádkozunk a Mi Atyánkban: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12; vö. KEK 2842-2845). Aki szándékosan megtagadja a megbocsátást, ellentmond annak az imának, amelyet minden nap elmond, és bezárkózik az elől a megbocsátás elől, amelyet kér. Megbocsátani nem azt jelenti, hogy lemondunk az igazságosságról, a jogos jóvátételről vagy a szükséges okosságról, hanem azt, hogy nem őrizzük tovább a tartozást a szívünkben.
Megbocsátani nem könnyű. Vannak sebek, amelyeknél a megbocsátás hosszú folyamat, amely sokszor újrakezdődik, és már ezt a kegyelmet kérni is a megbocsátás kezdete. De nem lehetetlen, mert nem bennünk kezdődik. Abban a megbocsátásban kezdődik, amelyet már megkaptunk. Minél tudatosabban tudja valaki, hogy mennyit engedtek el neki, annál képesebb lesz megbocsátani. Nehéz irgalmasnak lenni másokhoz anélkül, hogy előbb önmagunkban megtapasztaltuk volna, mi az irgalom. Ezzel szemben csak a zsoltár kérdése marad: „Mit adhatok az Úrnak mindazért, amit értem tett?” (Zsolt 116,12).
A Lectio Divina lépései
A Lectio Divina Isten Igéjének imádságos olvasása. Szánjon rá egy csendes időt, hívja segítségül a Szentlelket, és járja végig nyugodtan ezeket a lépéseket, saját maga imádkozva ezzel az Evangéliummal.
1. Olvasás (Lectio). Mit mond a szöveg? Olvassa el nyugodtan a Mt 18,21-35 szakaszt a saját Bibliájában, az elejétől a végéig. Figyelje meg, ki cselekszik az egyes jelenetekben: ki állít elő, ki kérlel, ki bocsát meg, ki hajtja be a tartozást.
2. Elmélkedés (Meditatio). Mit mond nekem a szöveg? Milyen adósságot engedtek már el nekem, amelyet talán elfelejtettem? Van ma valaki, akitől én igazságosságot követelve hajtom be azt, amit magam csak irgalomból kaptam?
3. Ima (Oratio). Mit mondok Istennek a szöveg alapján? Adjon hálát a megbocsátásért, amelyet nap mint nap megkap, és kérje a kegyelmet, hogy fel is ismerje. Kérjen olyan szívet is, amely valóban meg tud bocsátani annak, aki most az eszébe jut, és imádkozzon érte a nevén.
4. Szemlélődés (Contemplatio). Milyen új tekintetet ad nekem Isten? Maradjon csendben a példabeszéd urának színe előtt, aki eltörli az egész adósságot, még mielőtt a másiknak bátorsága lett volna kérni. Hagyja, hogy ez a kép elmondja Önnek, ki Isten.
5. Tett (Actio). Mire hív engem ma az Úr? Válasszon egy konkrét tettet erre a hétre: egy elodázott beszélgetést, egy üzenetet, egy behajtást, amelyet elenged.
A következő hétig!
Shalom!
Hétfőtől szombatig egy rövid videót teszünk közzé, vasárnap pedig a podcastunkat a vasárnapi Evangéliummal, hogy elmélkedhessen és imádkozhasson vele. Iratkozzon fel a csatornára, és hívjon meg másokat is, hogy még többen szeressék Isten Igéjét. Hagyja itt a „like”-ját, és küldje tovább a barátainak. Isten áldja meg! Shalom!
A podcast videója: https://youtu.be/V8ibSPL9oo0 feliratokkal, amelyeket a saját nyelvén választhat ki.
