José Ricardo Bezerra és Felipe Bezerra
Az évközi 22. vasárnapon az Evangélium pontosan annak a folytatása, amit a múlt vasárnap elmélkedtünk. Közvetlenül Péter hitvallása után: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16), Jézus elkezdi hirdetni, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie, meg kell halnia és harmadnapra fel kell támadnia (vö. Mt 16,21). Ugyanaz a Péter, aki az imént kapott kinyilatkoztatást az Atyától, félrevonja az Urat és megfeddi. És Jézustól az Evangéliumok egyik legkeményebb szavát hallja: „Távozz tőlem, Sátán!” (Mt 16,23).
E vasárnap Evangéliuma a 27. versig tart, és tartalmazza a tanítványság feltételeit: megtagadni önmagunkat, felvenni a keresztet és követni az Urat. Mi úgy döntöttünk, hogy az első három versnél maradunk, amelyek már így is nagyon sok imádságra adnak alkalmat. A folytatást három év múlva vesszük elő, amikor visszatér az „A” év. Nyugodtan imádkozzon a teljes Evangéliummal. Mint mindig, most is öt pontot választottunk az Ön elmélkedéséhez és imádságához, amelyeket megosztunk a podcastban: https://youtu.be/5EnCcBePE0A (felirattal az Ön nyelvén).
Evangélium: Mt 16,21-27
„Abban az időben Jézus elkezdte tanítványainak jelezni, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, meg kell halnia, és harmadnapra fel kell támadnia. Ekkor Péter félrevonta Jézust, és korholni kezdte: »Isten mentsen, Uram! Ez nem történhet meg veled!« De Jézus Péterhez fordult, és így szólt: »Távozz tőlem, Sátán! Botránykő vagy nekem, mert nem Isten dolgaira gondolsz, hanem az emberekére!« Aztán Jézus így szólt tanítványaihoz: »Ha valaki követni akar engem, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de életét elveszíti? Vagy mit adhat az ember cserébe az életéért? Mert az Emberfia eljön Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek tettei szerint.«”
1. „Jeruzsálembe kell mennie”: a teljesen szabad ember kötelessége
Az első szó, amely kiugrik a szövegből, ez: „kell”. Ki kényszerítette Jézust? Senki! Nem volt fölötte semmilyen hatalom, amely rákényszeríthette volna, hogy felmenjen Jeruzsálembe meghalni. Ő maga mondja világosan: „Senki sem veszi el tőlem az életemet, hanem én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van visszavenni” (Jn 10,18). Jézus „kell”-je nem vak sorsnak való alávetettség, és nem kívülről jövő kényszer: annak a fiúi tudata, aki tudja, mi az Atya akarata, és szabadon átöleli azt. Ezért néhány verssel később éppen azért feddi meg Pétert, mert nem Isten dolgaira gondol (vö. Mt 16,23).
Emberi szinten ott volt a jó zsidó kötelessége is. Jézus felment Jeruzsálembe a Húsvétra, ahogy gyermekkora óta tette (vö. Lk 2,41-42). Izrael hagyományában három zarándokünnep volt, és a Húsvét volt közülük a legnagyobb (vö. Kiv 23,14-17; MTörv 16,16). De az evangélista többet mond: ezúttal a menetel kötelessége nem csupán a Húsvét megünneplése volt; hanem a szenvedés, a halál és a feltámadás. A Húsvét, amelyet ünnepelni fog, a sajátja volt.
És itt kezdődik a mi imádságunk. Életünk következetlenségei szinte mindig három ige közötti távolságból születnek: akarni, kelleni és tenni. A dolgok legegyszerűbb szintjén ez szinte komikus: az egész tortát akarom, tudom, hogy nem szabad, és végül megeszem egy szeletet. Erkölcsi szinten viszont fáj. Ez az a tapasztalat, amelyet Szent Pál leplezetlenül ír le: „nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok”, és a végén a kifakadás: „Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálra szánt testtől? Hála legyen Istennek Jézus Krisztus, a mi Urunk által!” (Róm 7,19.24-25). Az ifjúnak, aki azt kérdezi tőle, mit tegyen, hogy elnyerje az örök életet, Jézus a lényegessel válaszol: tartsd meg a parancsokat (vö. Mt 19,16-19). Ez a mi kötelességünk: szeretni Istent mindenek fölött, és felebarátunkat, mint önmagunkat (vö. Mt 22,37-39). De a tudás és a tett között út van, és ez az út az akaráson keresztül vezet.
Érdemes ezzel a távolsággal imádkozni. Jézus szabadon ment Jeruzsálembe. Nem is mehetett volna. Tudta, hogy kell, akart menni, és ment.
2. „Sokat szenvedni”: a titok, amelyet nem lehet megmagyarázni
Jézus nem csupán azt hirdeti, hogy meg fog halni. Azt hirdeti, hogy sokat fog szenvedni, mégpedig azoktól, akiktől a legkevésbé várnánk: saját népe vallási vezetőitől. Tudta, mi vár rá.
A szenvedés, amelyet magára vett, nem csupán testi volt, jóllehet ez valóságos és brutális volt, és már évszázadokkal korábban le volt írva a Szolga negyedik énekében: hátát odaadta az ütlegelőknek, arcát a pofonoknak és a köpéseknek (vö. Iz 50,6; 52,13-53,12). Volt erkölcsi és érzelmi szenvedés is: övéi elhagyják, Péter megtagadja, a Tizenkettő egyike elárulja (vö. Mt 26,56.69-75). És volt egy felmérhetetlen erkölcsi és lelki szenvedés: ártatlan lévén önként hordozta bűneink következményeit, és felajánlotta magát értünk. Teljesen bűn nélkül maradt; abban az értelemben lett értünk „bűnné”, hogy az értünk felajánlott áldozattá lett, magára véve fájdalmainkat (vö. Iz 53,4; 2Kor 5,21). A Getszemániban a gyötrelem eléri a testét, és verejtéke olyan lesz, mint a vércseppek (vö. Lk 22,44). A kereszten a csúcspont: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; Zsolt 22,2), egy olyan zsoltár imája, amely panasszal kezdődik és reménnyel végződik. Mindezt Isten Fia abban az emberségben élte át, amelyet értünk vett magára, és ez az odaadás már a kiüresítésében kezdődik, amikor isteni mivoltában szolgai alakot öltött (vö. Fil 2,6-8).
Miért kellett szenvednie? Nem valamiféle abszolút szükségszerűségből, mintha Isten nem tudott volna másképp megmenteni minket. Aquinói Szent Tamás jól különböztet: nem volt abszolút szükségszerűség, hanem illőség volt. Miután azonban Isten a kereszt által akarta megvalósítani a mi megváltásunkat, a Szenvedés szükségessé vált ezen a terven belül, mint a Fiú által szabadon vállalt út, és mint a legmegfelelőbb mód, hogy kinyilvánítsa szeretetét és legyőzze a bűnt a mi testünkben. Ő akarta. És azzal, hogy akarta, elvette a bűntől azt a hatalmat, amellyel fölöttünk rendelkezett. Továbbra is vétkezünk, ez igaz, és küzdenünk kell ellene; de a bűné már nem az utolsó szó, mert az Úr szenvedett, meghalt és feltámadt.
Óriási vigasztalás van ebben. Amikor szenvedek, elmondhatom Jézusnak, hogy szenvedek, tudva, hogy Ő ezt belülről ismeri. És van több is: a szenvedés, amely az övével egyesül, nem vész kárba. Ezt mondja Pál a kolosszeieknek: „testemben kiegészítem, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, az ő testéért, az Egyházért” (Kol 1,24). A kereszt áldozatából semmi sem hiányzik, az tökéletes és elégséges; Isten azt akarta, hogy társítson minket hozzá, hogy fájdalmunk belépjen a megváltás misztériumába ahelyett, hogy terméketlen maradna (vö. KEK 618).
Nagyon sokat segítő olvasmány Szent II. János Pál Salvifici Doloris apostoli levele az emberi szenvedés keresztény értelméről. A következtetése zavarba ejtő és felszabadító: Krisztus nem elvont magyarázatot ad, amely kívülről oldaná meg a szenvedés problémáját; a keresztről válaszol, és arra hív, hogy részesedjünk szenvedéseiből. Az a fájdalom üdvözít, amely az Úréval egyesül. Egy hagyományos formula, amelyet Nazianzi Szent Gergelyhez kötnek, azt mondja: ami nem lett felvéve, az nem lett megváltva; és Krisztus valóban felvette egész emberi természetünket, testet és lelket, bűn nélkül, hogy egészen megváltsa.
Ezen a ponton a kérendő kegyelem konkrét: megtanulni Vele szenvedni, zúgolódás nélkül és anélkül, hogy mindenre panaszkodnánk.
3. „Harmadnapra feltámadni”: ugyanannak az éremnek a két oldala
Vegyük észre, hogy a halál meghirdetése soha nem jön egyedül. Már az első alkalomtól kezdve Jézus azt mondja, hogy megölik, és harmadnapra feltámad. Ugyanannak az éremnek a két oldala ez, és aki elválasztja őket, egyiket sem érti.
„Ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egymaga marad; de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Ez az Ország törvénye, és nem vigasztaló metafora: ez a valóságos út. Ezért tudja Pál szent iróniával kihívni a halált: „Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55). A halálé nem az utolsó szó, mert Krisztus alászállt a holtak országába és feltámadt, és győzelme elér azokhoz is, akik előtte haltak meg (vö. KEK 632-635).
Ez megváltoztatja azt, ahogyan fájdalmainkra tekintünk, és mindenekelőtt a legnagyobbra közülük: a haláltól való félelemre. A szentek olyan természetességgel élték ezt a távlatot, amely megdöbbent minket. Pál odáig megy, hogy azt mondja: vágya az, hogy elköltözzön és Krisztussal legyen, ami sokkal jobb volna, de a testvérek miatt szükségesebb megmaradnia (vö. Fil 1,23-24). Ez nem az élet megvetése; ez annak tudása, hová tart az élet.
És van ennek egy mindennapi dimenziója is. A lelki élet folytonos halálokból és feltámadásokból áll: meghalni a bűnnek, és feltámadni Krisztussal az új életre. Ez történik a Keresztségben, amelyben vele együtt eltemettek minket, hogy új életben járjunk (vö. Róm 6,3-6). Ezt kínálja nekünk az Egyház minden péntek bűnbánati gyakorlatában: imádsággal, önkéntes lemondással, böjttel, alamizsnával és a szeretet cselekedeteivel (vö. KEK 1438), olyan tettekkel, amelyeket az Úr keresztjéhez kapcsolunk. Ezt kéri Pál, amikor kertelés nélkül írja: „Öljétek meg tagjaitokban azt, ami földies” (Kol 3,5), levetkezve a régi embert (vö. Ef 4,22). A mi Írásainkban Moysés pontosan ezen a kifejezésen erősködik, hogy „megölni”, és ezt nem szabad felpuhítani: nem arról van szó, hogy hagyjuk magától elhalni azt, ami régi bennünk, hanem hogy Isten kegyelmével cselekedjünk ellene.
4. „Isten mentsen”: Péter szelektív hallása
Az Evangélium azt mondja, hogy Péter elutasította a Szenvedés meghirdetését. Olvashatjuk ebben a gesztusban azt, ami oly gyakran megtörténik velünk: úgy tűnik, megállt a „megölik” szónál, és nem fogadta be az ígéretet, amely rögtön utána jött: „harmadnapra feltámad”. A Mester iránti szeretetéből született egy feddés: „Isten mentsen, Uram!” (Mt 16,22).
Ez a szelektív hallás, és ez nem régi hiba. Az Igéből és az emberektől is csak azt halljuk meg, ami megerősíti azt, amit már úgyis akarunk. Péter nem volt rossz; ember volt. Emberileg szólva megértjük: nem akarta elveszíteni Jézust, több időt akart vele. A baj az, hogy egy részt elutasítva az egészet utasította el, az ígéretet is beleértve. Megtörtént Péterrel, és megtörténik a legmindennapibb beszélgetéseinkben, amikor azért hallgatunk, hogy válaszoljunk, és nem azért, hogy megértsünk. Kellene egy tanfolyam a hallgatásról, nem csak a szónoklásról. És kell az imádságban is: meghallgatni mindent, amit Isten mond, nem csak azt a darabot, amely tetszik nekünk.
Emögött ott van a maradandó nehézségünk Isten akaratával. „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és a ti útjaitok nem az én útjaim, mondja az Úr. Amint magasabb az ég a földnél, úgy magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál” (Iz 55,8-9).
Ennek szép példája Szent Mónika, akinek emléknapját az Egyház ezen a héten ünnepelte, Szent Ágoston emléknapjával együtt. Maga Ágoston mondja a Vallomásokban, hogy Mónika nem akarta, hogy Karthágóból Itáliába induljon, és sokat sírt emiatt; ő mégis elment, becsapva őt (vö. Vallomások V,8). Úgy tűnt, Isten nem hallgatta meg azt az imádságot azon az éjszakán. De éppen azon az úton találkozott Ágoston Milánóban Szent Ambrussal, és megnyílt megtérésének útja. Isten a nagyobb imádságot hallgatta meg, azt, amelyet Mónika évek óta mondott. És szintén a Vallomások szerint egy püspök volt az, akit Mónika jóval korábban keresett fel, aki azt a mondatot mondta neki, amely megmaradt: lehetetlen, hogy elvesszen ennyi könny fia (vö. Vallomások III,12).
Hányszor a mi imádságunk egy „Uram, ne engedd, hogy ez megtörténjen”, összeszorult szívvel mondva és kevés rálátással az egészre. Nem hiba kérni; maga Jézus is kérte, hogy múljék el a kehely, és hozzátette: „ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39). Amit Pétertől tanulunk, az az, hogy ne szakítsuk félbe Istent a mondat közepén.
5. „Távozz tőlem, Sátán”: Isten dolgai és az emberek dolgai
Jézus válasza kemény, és jól kell értenünk. A szigorú megszólítást intézi Péterhez: „Sátán”, anélkül, hogy ezzel azt állítaná, hogy Péter természete szerint az ördög volna. Néhány verssel korábban boldognak nevezte, sziklának, amelyre Egyházát építi (vö. Mt 16,17-18). Most azt mondja, hogy botránykővé lett, mert az emberek dolgaira gondol, és nem Istenére. Ugyanaz az ember, ugyanazon a napon. Abban a pillanatban Péter, anélkül hogy tudta volna, a kísértő szerepét játszotta, megismételve Jézus útján a kereszt nélküli messianizmus ajánlatát, amely már a pusztában megjelent (vö. Mt 4,8-10).
A kifejezés, amelyet Jézus itt használ, hozzátesz valamit, ami a pusztai kísértésben nem szerepel: fordítható úgy, hogy „távozz tőlem”, vagy szó szerint: „mögém” (Mt 16,23). Egyes értelmezők figyelmeztetést is látnak benne, hogy Péter foglalja el újra a tanítvány saját helyét: elöl az Úr jár, és tanítvány az, aki követ, nem az, aki utat mutat a Mesternek.
A névről érdemes tudni: a „sátán” a héber satan szóból ered, és ellenfelet, vádlót jelent. Az Ószövetségben az alak kevés alkalommal jelenik meg ebben a szerepben, mint Jób könyvében (vö. Jób 1,6-12), Zakariásnál (vö. Zak 3,1-2) és az 1 Krónikákban (vö. 1Krón 21,1), és jelentése fokozatosan bontakozik ki, míg az Újszövetség fényében fel nem ismerik benne a kísértőt és Isten terveinek ellenségét. És ha Jézus elküldi őt, ez nem jelenti azt, hogy megszűnne működni. Továbbra is kísért, sokszor közvetítéseken keresztül: embereken, környezeteken, saját törékenységünkön át. Júdást a kárhozat fiának fogják nevezni (vö. Jn 17,12). A fontos az, amit a hit biztosít nekünk: nem övé az utolsó szó, és Krisztus már győzött (vö. Jn 16,33; 1Jn 3,8). Nem szabad félnünk tőle, és kérnünk kell a megkülönböztetés ajándékát, hogy felismerjük, mely gondolatok „az emberek dolgai”, amikor a józan ész, sőt a buzgóság arcával jelentkeznek.
A legvigasztalóbb ezután jön. Jézus nem veszi el Pétertől a kulcsokat, nem távolítja el, nem cseréli le. Péter tovább követi, és még meg is fogja tagadni (vö. Mt 26,69-75). Az Evangélium semmit sem rejt el ebből, és ez az őszinteségének jele: ha a történetet a vezető népszerűsítésére találták volna ki, Péter makulátlanul került volna ki belőle. Egyébként János az, aki elbeszéli, hogy Péter volt az, aki kardot rántott és levágta Malkusz fülét (vö. Jn 18,10), olyan részlet, amelyet a többi evangélista név nélkül mond el.
Évekkel később, már Rómában és már idős emberként, ugyanaz a Péter írja: „Alázkodjatok meg tehát Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején felmagasztaljon titeket” (1Pt 5,6). Tudta, miről beszél. Isten keze által megaláztatni nem azt jelenti, hogy összezúznak, hanem hogy felkészítenek. Ahogy Sirák fia mondja: „Fiam, ha az Úr szolgálatára adod magad, készítsd fel lelkedet a próbatételre… mert a tűz próbálja meg az aranyat, az Istennek kedves embereket pedig a megalázás kohója” (Sir 2,1.5).
És alapjában véve ez az, amit Péter tanít nekünk: az Úr nem annak ellenére választott ki minket, amik vagyunk, és nem is azért, hogy olyanok maradjunk, amilyenek vagyunk. Velünk együtt választotta gyengeségeinket is, előre tudva, hogy vétkezni fogunk, és mégis szentségre hív minket. Ha van hivatásod, bármi legyen is az, ne csüggedj el bűneid miatt: ne fogadd el őket, de miattuk ne is add fel. XXIII. Szent Jánosnak hagyományosan tulajdonítanak egy esti imát, amely jól összefoglalja ezt a bizalommal teli ráhagyatkozást: „Uram, a te Egyházad a tiéd; én megyek aludni”. Jámbor tulajdonításról van szó, amelynek történeti hitelessége nem biztos, de nagyon jól mondja el azt, amit meg kell tanulnunk.
A Lectio Divina lépései
A Lectio Divina Isten Igéjének imádságos olvasása. Szánjon időt a csendre, hívja segítségül a Szentlelket, és járja végig nyugodtan ezeket a lépéseket, maga is imádkozva ezzel az Evangéliummal.
1. Olvasás (Lectio). Mit mond a szöveg? Olvassa el lassan Mt 16,21-27-et. Figyelje meg a 21. vers igéit: menni, szenvedni, megöletni, feltámadni. Vegye észre, hogy a halál meghirdetése soha nem jön a feltámadás meghirdetése nélkül, és hogy Jézus rögtön azután fordul Péterhez, hogy sziklának nevezte.
2. Elmélkedés (Meditatio). Mit mond nekem a szöveg? Hol van az Ön életében a távolság aközött, amit akar, amit kellene, és amit tesz? Isten Igéjének melyik részét hallgatja csak félig, megmaradva csak annál, ami tetszik, vagy csak annál, ami nehéz?
3. Imádság (Oratio). Mit mondok Istennek a szöveg alapján? „Uram, mindenekelőtt hálát akarunk adni neked, mert gyengének, fáradtnak és sokszor zavarodottnak választottál ki minket, és mégis kiválasztottál. Tudod, hogy bűnösök vagyunk, hogy összezavarodunk, és hogy sokszor az emberek dolgait akarjuk, a test és a vér dolgait, és elfeledkezünk a te Atyád dolgairól. Nyisd meg szemünket, hogy felismerjük, ami a tiéd, és nyilatkoztasd ki azt is, ami a miénk, hogy megölhessük. Add meg a kegyelmet, hogy örömmel fogadjuk a megaláztatásokat, tudva, hogy azok részei annak a halálnak, amely előkészíti a feltámadást. Ó Mária, fogd a kezünket, és segíts minket ezen az úton.” Folytassa imádságát úgy, ahogy a Szentlélek sugallja.
4. Szemlélődés (Contemplatio). Milyen új tekintetet ad nekem Isten? Maradjon csendben a Megfeszített előtt, anélkül hogy bármit kérne. Nézze a keresztet, és engedje, hogy Ő megmutassa: az a hely az Öné volt, és Ő szeretetből foglalta el.
5. Cselekvés (Actio). Mire hív ma az Úr? Válasszon a hét egy konkrét fájdalmát, bármilyen kicsi legyen is, és ajánlja fel az Úr szenvedésével egyesítve, zúgolódás nélkül. És a hét egyik beszélgetésében hallgassa végig a másikat, mielőtt válaszolna.
A jövő héten találkozunk!
Shalom!
Hétfőtől szombatig egy rövid videót adunk; vasárnap pedig a podcastunkat a vasárnapi Evangéliummal, hogy elmélkedhessen és imádkozhasson. Iratkozzon fel a csatornára, és hívjon meg másokat is, hogy többen szeressék Isten Igéjét. Hagyja itt a „like”-ját, és továbbítsa barátainak. Isten áldja meg. Shalom!
A podcast videója: https://youtu.be/5EnCcBePE0A felirattal, amelyet a saját nyelvén választhat ki.
