José Ricardo Bezerra és Felipe Bezerra
Ezen az évközi 23. vasárnapon az evangélium két szorosan összefüggő részt hoz elénk: a testvéri figyelmeztetést és a közösen végzett imádságot (Mt 18,15-20). Mindössze hat vers, és mindegyikük megtöltene egy egész vasárnapot imádsággal. Nem véletlenül állnak egymás mellett. Aki nem békül meg testvérével, nem imádkozik vele egységben, és aki nem imádkozik testvéréért, aligha lesz meg benne a bátorság és a finomság, amely a figyelmeztetéshez kell.
Érdemes az egészre figyelni. A teljes 18. fejezet Jézus katekézise a közösség életéről. Egy gyermekkel kezdődik, akit a tanítványok közé állít, válaszul arra a kérdésre, ki a legnagyobb a mennyek országában (vö. Mt 18,1-5); áthalad az elveszett bárány példabeszédén, akit a pásztor megkeres, mert nem az Atya akarata, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül (vö. Mt 18,12-14); és Péter kérdésével zárul, hányszor kell megbocsátani, valamint a könyörtelen szolga példabeszédével (vö. Mt 18,21-35). Alázat, az elveszett keresése, figyelmeztetés, imádság és megbocsátás egyetlen tömböt alkotnak. A mai szakaszt ezen az egészen kívül olvasni a legrövidebb út a félreértéshez.
Mint mindig, öt pontot választottunk elmélkedésedhez és imádságodhoz, amelyeket a podcastban osztunk meg: https://youtu.be/LMaYI5MExls (felirattal a te nyelveden).
https://www.youtube.com/watch?v=LMaYI5MExls
Evangélium: Mt 18,15-20
“Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: ‘Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava bizonyítson minden ügyet. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg az Egyháznak. Ha pedig az Egyházra sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámost. Bizony mondom nektek: amit megkötötök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Újra mondom nektek: ha ketten közületek egyetértve kérnek valamit a földön, megkapják mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük’.”
1. “Menj és figyelmeztesd négyszemközt”: kötelesség, amely a szeretetből fakad
Az első kérdés elkerülhetetlen: a figyelmeztetés kötelesség vagy lehetőség? Jézus felszólító módban beszél, “menj és figyelmeztesd” (Mt 18,15), és az Ószövetség már világos volt: “fedd meg embertársadat, hogy ne viselj bűnt miatta” (Lev 19,17). E vasárnap első olvasmánya ugyanezt mondja az őr képével: ha az őrálló nem figyelmezteti a gonoszt, Isten tőle kéri számon annak vérét (vö. Ez 33,7-9).
De meg kell értenünk, milyen kötelességről van szó, és ez nem automatikus, és nem érvényes minden ember minden bűnére. Aquinói Szent Tamás a testvéri figyelmeztetést a szeretetről szóló traktátusban tárgyalja, nem az igazságosságról szólóban (vö. Summa Theologiae II-II, q. 33). Akkor kötelez, ha valós szükség van rá, ha megvan a beszédhez való illetékesség, az okosság és a megalapozott remény, hogy segíthetünk a testvéren. Mielőtt követelés lenne, a figyelmeztetés a szeretet tette: nem viselem el, hogy testvérem tévedésben maradjon, mert a tévedés eltávolítja őt Istentől. A Szent Ágostonnak tulajdonított hagyomány ugyanennek az éremnek a másik oldalát hangsúlyozza: bizonyos körülmények között kényelemből elhallgatni egy szükséges figyelmeztetést nem szelídség, hanem a szeretet hiánya.
Ebből következik az első feltétel, és kemény: nem neveztek ki sem bírónak, sem mindenki bűneinek behajtójának. Mielőtt figyelmeztetni indulnál, bűnösnek kell elismerned magadat. “Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre” (1Jn 1,8). Jézus pedig kényelmetlenül világos volt: “amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is” és “miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a magadéban meg a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7,2-3). Aki figyelmeztetni akar, a saját lelkiismeret-vizsgálatával kezdi.
A második feltétel a “négyszemközt” szóban rejlik. Jézus “ellened” elkövetett bűnről beszél, amely kettőtök között történt. Ebben az esetben az első lépés magánjellegű, közönség és tanúk nélkül, éppen a testvér becsületének megőrzéséért. Más a helyzet, amikor a bűn nyilvános, és botrányt vagy súlyos kárt okoz másoknak: akkor szükséges lehet a nyilvános figyelmeztetés, amelyet az illetékes hatóság végez, vagy esettől függően az, akinek jogos felelőssége és okossága van hozzá. Még akkor is a botrány jóvátétele és mások védelme az indíték, sohasem az, hogy kedvtelésből pellengérre állítsunk valakit.
Figyeld meg a fokozatosságot is, amelyet az evangélium leír: négyszemközt; azután egy vagy két emberrel, a két vagy három tanú ősi szabálya szerint (vö. MTörv 19,15); és csak akkor a közösség előtt. Minden lépcsőfok új kísérlet, nem pedig összezáruló háló. A testvéri figyelmeztetés lépcsője valójában a türelem lépcsője.
2. “Megnyerted testvéredet”: a cél nem az, hogy igazunk legyen
Jézus nem azt mondja: “megfeddted őt”, sem azt: “igazad volt”. Azt mondja: “megnyerted testvéredet” (Mt 18,15). A siker mércéje nem a legyőzött érv, hanem a visszanyert személy. A figyelmeztetés célja nem megalázni, nem bebizonyítani, hogy én többet tudtam, nem elérni, hogy a testvér soha többé ne tegye be a lábát a templomba. A cél az, hogy visszahozzuk őt, közelebb Krisztushoz.
Bosco Szent János hangsúlyozta, hogy nem elég szeretni a fiatalokat: szükséges, hogy szeretve érezzék magukat (vö. Római levél, 1884). A figyelmeztetésre alkalmazva az elv egyszerű és igényes: ha a személy nem tudja szeretve érezni magát abban, amit mondani készülsz, jobb várni. Dom Estêvão Bettencourt, Rio de Janeiró-i bencés szerzetes, aki a Mater Ecclesiae Iskolát vezette és a “Pergunte e Responderemos” folyóiratot alapította, ma Isten Szolgája, Szent Tamás nyomán emlékeztetett arra, hogy a figyelmeztetés feltételezi a siker valamilyen reményét. Amikor csak arra szolgálna, hogy megkeményítse a szívet és még távolabb sodorja, a szeretet kérheti, hogy várjuk ki az alkalmas pillanatot, imádkozzunk a testvérért, és keressünk más utat (vö. Summa Theologiae II-II, q. 33, a. 6). Ez nem gyávaság és nem mulasztás: a kötelesség megmarad, csak az óra és a mód változik.
Érdemes kimondani nyíltan, mert ez az internet leggyakoribb bűne: meg lehet nyerni a vitát, és elveszíteni a testvért. Amikor ez történik, nem volt semmiféle győzelem. A saját gőgünket tápláltuk, ami semmire sem jó, és eltávolítottunk Istentől egy lelket, akiért Krisztus meghalt.
Van ezenkívül egy módszertani kérdés is, és neve van. Az Egyház az “igazságok hierarchiájáról” beszél: minden kinyilatkoztatott igazságot hinni kell, de egymáshoz rendben kapcsolódnak, a keresztény hit alapjával való viszonyuk szerint (vö. Unitatis Redintegratio 11; Katekizmus 90). Ez nem relativizmus. Ez pedagógia. Senki sem érti meg a tisztaság értékét, mielőtt megértené saját értékét, azaz mielőtt megtudná, hogy Isten szereti, és hogy teste a Szentlélek temploma (vö. 1Kor 6,19). Ezért a központi hirdetéssel kezdünk: “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta… Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ” (Jn 3,16-17). Azután lassanként a testvér növekszik és megérti. Nem lehet az erkölcsteológiával kezdeni.
És nem árt emlékeztetni: a tévedőket figyelmeztetni, a tudatlanokat tanítani és a nehéz embereket türelemmel elviselni a lelki irgalmasság cselekedetei (vö. Katekizmus 2447). Az irgalmasság cselekedetei. Nem a bosszúságé.
3. “Amit megkötötök a földön…”: a kulcsok hatalma a testvér visszatérésének szolgálatában
A 18. verset rendszerint önmagában olvassák, pedig oda van ragasztva ahhoz, ami megelőzi: a közösséghez, amelyre nem hallgattak. Jézus már megmondta Péternek, hogy neki adja a mennyek országának kulcsait, ugyanezzel a megkötő és feloldó hatalommal (vö. Mt 16,19); most az összegyűlt Egyháznak mondja.
Jézus korának rabbinikus nyelvében a “megkötni” és “feloldani” azt jelentette: tiltottnak vagy megengedettnek nyilvánítani. Máté 18 összefüggésében a két szó az Egyház tekintélyét fejezi ki, hogy valóban kötelező döntéseket hozzon, mind a közösség fegyelmében, mind a kiengesztelődés megkülönböztetésében. Érdemes észrevenni, hogy megérzésünkkel ellentétben a “megkötni” itt nem a pozitív gesztus: visszatartást jelent. A “feloldani” pedig szabadon engedést, a testvér visszaadását a közösség ölébe. Ez a hatalom kiemelkedő módon a bűnök megbocsátásában nyilvánul meg, amikor a Feltámadott rálehel az apostolokra és így szól: “Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek” (Jn 20,22-23; vö. Katekizmus 1444-1445). És megnyilvánul az egyházi büntetésekben is, köztük a kiközösítésben, amely megakadályozza a szentségek vételét és bizonyos egyházi cselekmények gyakorlását (vö. Katekizmus 1463). Két dolgot érdemes megjegyezni: ezek a büntetések jogi és gyógyító intézkedések, amelyeket csak akkor alkalmaznak, ha a jog által előírt feltételek fennállnak, és a megtérésre és az eltávolodott visszatérésére irányulnak. És nem érzések: senki sincs az Egyház közösségén belül vagy kívül azért, mert úgy érzi.
Marad tehát az egész szakasz legfélreértettebb verse: “tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámost” (Mt 18,17). Amit a mondat elsősorban mond, komoly: aki makacsul megtagadja, hogy saját Egyházára hallgasson, valójában már nem éli az egyházi közösséget, és a közösség ezt elismeri. De ez nem zárja le a kérdést, és itt az egész evangélium arra kényszerít, hogy megkérdezzük: hogyan bánt Jézus a pogányokkal és a nyilvános bűnösökkel? Egy vámost hívott meg apostolnak, és elment a házába enni, mondván, hogy nem az egészségeseknek kell az orvos (vö. Mt 9,9-13). Zakeus házában szállt meg (vö. Lk 19,1-10). Megdicsérte a százados és a kánaáni asszony hitét (vö. Mt 8,10; 15,28). És elküldte a tanítványokat, hogy minden népet tanítvánnyá tegyenek (vö. Mt 28,19). Sohasem szűnt meg vágyni megtérésükre. Ezért, bár a mondat közvetlen értelme egy olyan közösség megszakadása, amelyet maga a testvér utasított el, a lelkipásztori olvasat így adódik: ha ismét “kívülálló” lett, akkor bánj vele úgy, ahogy a kívülállókkal bánunk, azaz mint akit elölről kell evangelizálni. Nem arról van szó, hogy kihúzzuk a listáról: arról, hogy újrakezdjük a kérügmával.
Egyébként maga Jézus figyelmeztette azokat, akik biztonságban érezték magukat: “a vámosok és az utcanők megelőznek benneteket Isten országában” (Mt 21,31). Olyan mondat, amelytől megborzong mindenki, aki már berendezkedett mások javítgatójának szerepében.
Itt lakik a képmutatás veszélye, amelyet Jézus a legjobban ostorozott az írástudóknál és farizeusoknál. Nem az volt a bajuk, hogy sokat tudtak. Az volt, hogy mondták és nem tették, és nehéz terheket kötöttek mások vállára, de ujjukat sem mozdították, hogy vigyék (vö. Mt 23,3-4). Innen a híres vád: tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhanyagoljátok a törvényben a fontosabbat: az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget; kiszűritek a szúnyogot, a tevét meg lenyelitek (vö. Mt 23,23-24). Figyeld meg, hogy Jézus nem törli el a tizedet: azt mondja, “ezeket meg kellett tenni, azokat meg nem elhagyni”. A baj nem a kicsire való gond; hanem a kicsire való gond, amely alibiként szolgál a lényeges elhanyagolásához. Ránk is érvényes, valahányszor a testvér látható bűne súlyosabbnak tűnik, mint a rejtett bűn, amelyet hordozunk.
4. “Ha ketten közületek egyetértve kérnek”: szimfóniában és Isten akarata szerint kérni
A 19. vers lenyűgöző ígéret: bármit kér egyetértve két ember, megkapja az Atyától. Aki már imádkozott valami jóért, és nem kapta meg, rögtön kérdezi: akkor miért nem történik meg?
Kezdjük a szóval. Az “egyetértve kérni” kifejezésre fordított görög ige a “symphoneo”, ugyanaz a gyök, mint a “szimfónia”. Nem pusztán arról van szó, hogy megbeszélünk egy kérést; arról van szó, hogy összhangban legyünk. És figyeld meg, hová van helyezve ez az ígéret: közvetlenül a testvérről szóló szakasz után, aki vétkezett ellened. Ezt a szabályt Máté 18 nem fogalmazza meg kifejezetten, de a két szöveg szomszédsága sokat mond: a közösen végzett imádságot a kiengesztelődés lelkületében éljük. Ezt tanította már a hegyi beszéd az istentiszteletről: ha az oltár előtt eszedbe jut, hogy testvérednek panasza van ellened, hagyd ott adományodat, és menj, előbb békülj ki (vö. Mt 5,23-24).
Azután a feltétel, amelyet maga a Szentírás tesz hozzá: Isten akarata szerint kérni. Szent János világos: “Az iránta való bizalmunk azt jelenti, hogy bármit kérünk akarata szerint, meghallgat minket. Ha pedig tudjuk, hogy bármit kérünk, meghallgat minket, akkor azt is tudjuk, hogy megkapjuk, amit kértünk tőle” (1Jn 5,14-15). Szent Jakab pedig kimondja a visszáját, kertelés nélkül: “Kértek, de nem kapjátok meg, mert rosszul kértek: azért, hogy szenvedélyeitekre pazaroljátok” (Jak 4,3).
Ezért Jézus sürgetése, “kérjetek és kaptok” (Mt 7,7), együtt jár az apa hasonlatával, aki nem ad követ annak, aki kenyeret kér, sem kígyót vagy skorpiót annak, aki halat vagy tojást kér, és a legnagyobb ajándékkal zárul: “mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,11-13). A legjobb kérés a Szentlélek, mert ez az ajándék rendezi az összes többit.
És van egy alázat, amelyet meg kell tanulni: nem mindig tudjuk, mit kérjünk. “Nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen, de a Lélek maga jár közben értünk szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). A Lélekben imádkozni azt jelenti: hagyjuk, hogy Ő javítsa ki kérésünket. A másik oldalon Isten nagylelkűsége nagyobb a képzeletünknél: Ő “mindent megtehet bőségesen azon felül, amit kérünk vagy megértünk” (Ef 3,20), és amit azoknak készített, akik szeretik őt, az az, amit “szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott” (1Kor 2,9).
Érdemes ennek a visszájával imádkozni. Hányszor kértünk valamit abban a meggyőződésben, hogy az lenne a boldogságunk. Nyerni a lottón, például. Senkinek sem kell megvetnie a munkát, a becsületes pénzt és a család eltartását: ez kötelesség és jó dolog. De van az evangéliumban egy “jaj nektek”, amely azoknak szól, akik már itt megkapták vigasztalásukat (vö. Lk 6,24). Talán sok meg nem hallgatott imánk valójában válasz: Atya, aki nem adja oda gyermekének azt, ami elveszejtené.
Még egy szó az áldozásról, mert az egység, amelyet az evangélium kér, konkrét következményekkel jár. Áldozni annak a gesztusa, aki közösségben van. Aki súlyos bűn tudatában van, előbb a kiengesztelődés szentségéhez kell folyamodnia (vö. 1Kor 11,27-29; Katekizmus 1385). És az Egyház, amikor rendszerint nem bocsátja az eucharisztikus áldozáshoz azokat a keresztényeket, akik még nincsenek teljes közösségben vele, nem ítéli meg senki hitét vagy őszinteségét: elismeri, hogy az Eucharisztia a hitben és az egyházi kötelékben való közösség teljességét jelzi és valósítja meg, amely még nem létezik (vö. Katekizmus 1398-1401). Az út ott az, hogy imádkozzunk és dolgozzunk az egységért, amely magának az Úrnak a vágya: “hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21).
5. “Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben”: jelenlét, amely nem a mi tulajdonunk
Ez valószínűleg a szakasz legtöbbet idézett verse, és az egyik leggyakrabban helytelenül alkalmazott. “Jézus nevében” összegyűlni azt jelenti: miatta gyűlni össze, hitben és szeretetben. És ez az ígéret nem ruházza automatikusan bármely csoportra a hierarchikusan felépült Egyház sajátos szentségi és kormányzói hatalmát. Elég megnézni az összefüggést: a mondat közvetlenül a “mondd meg az Egyháznak” után áll, és a használt szó az ekklesia, a gyülekezet, amelyet maga Jézus hív össze. Ugyanaz a Jézus, aki azt mondta Péternek: “erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16,18).
Ezt a jelenlétet sem szabad elszigetelni a többitől, sem összekeverni velük. Krisztus egyedülálló módon azonosul a szegényekkel, a betegekkel, a foglyokkal és az idegenekkel, egészen odáig, hogy azt mondja: amit velük tesznek, vele teszik (vö. Mt 25,31-46). Jelen van igéjében, amikor a Szentírást a liturgiában hirdetik; a szolga személyében; az imádságra összegyűlt közösségben; és egyedülálló módon, valóságosan, ténylegesen és lényegileg az Eucharisztiában (vö. Sacrosanctum Concilium 7; Katekizmus 1088 és 1373-1374). Valóságos és különböző jelenlétek ezek, és nem egyenértékűek.
E “ketten vagy hárman” szép képe az emmauszi tanítványok: ketten mennek és beszélgetnek arról, ami történt, és az Úr közeledik és velük megy. És figyeld meg a végét: amikor felismerik a kenyértörésben, eltűnik, és a kettő azonnal visszatér Jeruzsálembe, a Tizenegyhez (vö. Lk 24,13-35). A Krisztussal való személyes találkozás visszaad a közösségnek; nem helyettesíti a közösséget.
Ez nem jelenti azt, hogy Isten a mi határaink foglya volna. Az Egyház elismeri, hogy látható szerkezetén kívül a megszentelődés és az igazság számos eleme található, amelyek a katolikus egység felé sürgetnek (vö. Lumen Gentium 8; Unitatis Redintegratio 3; Katekizmus 819). Isten meghallgatja annak őszinte imádságát, aki egyenes szívvel keresi őt. Amit a mai evangélium kér, az nem a másokkal szembeni bizalmatlanság: hanem az, hogy ne használjunk egy kiragadott verset arra, hogy felmentsük magunkat az egység alól, amelyet Krisztus akart.
Ugyanaz az Egyház gyűjt össze több millió fiatalt egy Ifjúsági Világtalálkozón, és a papot három hívővel egy rejtett kápolnában. Mindkettőre érvényes az ígéret: “ott vagyok közöttük”. És mindkettőre érvényes a feltétel, amelyet az egész 18. fejezet készít elő a tanítványok közé állított gyermektől kezdve: alázat és egység. Nélkülük a vers jelszóvá válik.
A Lectio Divina lépései
A Lectio Divina Isten igéjének imádságos olvasása. Szánj rá csendes időt, hívd a Szentlelket, és járd végig nyugodtan ezeket a lépéseket, magad is imádkozva ezzel az evangéliummal.
1. Olvasás (Lectio). Mit mond a szöveg? Olvasd el lassan Mt 18,15-20-at, és ha teheted, olvasd el az egész 18. fejezetet. Figyelj az igékre: figyelmeztetni, hallgatni, megnyerni, megkötni, feloldani, kérni, összegyűlni. Vedd észre, hogy a meghallgatott imádság ígérete a kiengesztelődés útja után jön, és nem előtte.
2. Elmélkedés (Meditatio). Mit mond nekem a szöveg? Van-e valaki, akivel négyszemközt kellene beszélnem, és akiről inkább másoknak beszélek? Van-e valaki, akit azért figyelmeztetek, hogy igazam legyen, és nem azért, hogy megnyerjem? És mit kértem Istentől mostanában: azt, ami jó, vagy azt, amit én akarok?
3. Imádság (Oratio). Mit mondok Istennek a szövegből kiindulva? “Urunk, dicsérünk és áldunk téged ezért az evangéliumért, amelyben a tévedő testvér iránti szeretetre hívsz, és arra tanítasz, hogy azért figyelmeztessünk, hogy megnyerjünk, és ne azért, hogy eltávolítsunk. Kérünk Egyházadért, amely az egész világon elterjedt, és a figyelmeztetés kötelességéért, amely a pásztorokat és mindannyiunkat terhel. Adj nekünk a tiédhez hasonló szívet, szelídet és alázatosat, hogy akik eltávolodtak, visszatérhessenek hozzád. Kérünk a minden vasárnap összegyűlő Egyházért is, ezért az ekklesiáért, amelyben igédet, Testedet és Véredet ünnepeljük. És kérünk téged, ó Mária, az Egyház Anyja és a mi Anyánk, járj közben értünk és mindazokért, akik hallgatnak minket.” Folytasd imádságodat úgy, ahogy a Szentlélek indít.
4. Szemlélődés (Contemplatio). Milyen új tekintetet ad nekem Isten? Maradj csendben, és képzeld magad elé életed legnehezebb emberének arcát ebben a pillanatban. Ne kérj semmit. Hagyd, hogy az Úr úgy mutassa meg neked azt az arcot, ahogyan Ő látja: testvér, akit meg kell nyerni.
5. Cselekvés (Actio). Mire hív ma az Úr? Válassz egy beszélgetést ezen a héten, és mielőtt válaszolnál, hallgasd végig. És ha van figyelmeztetnivaló, tedd meg négyszemközt, abban a pillanatban, amikor a másik szeretve érezheti magát, és imádkozz érte előtte.
A jövő héten találkozunk!
Shalom!
Hétfőtől szombatig egy rövid videót teszünk közzé; vasárnap pedig a podcastunkat a vasárnapi evangéliummal, hogy elmélkedj és imádkozz vele. Iratkozz fel a csatornára és hívj másokat is, hogy egyre többen szeressék Isten igéjét. Hagyd ott a “tetszik”-et, és oszd meg barátaiddal. Isten áldjon meg! Shalom!
A podcast videója: https://youtu.be/LMaYI5MExls felirattal, amelyet a saját nyelveden választhatsz ki.
