Boldogok, akik hallgatják Isten Igéjét
Boldog vagy, Péter; rajtad építem Egyházamat
José Ricardo Bezerra és Felipe Bezerra
Evangélium: Máté 16,13-19
Bevezetés
Ezen a vasárnapon Szent Péter és Szent Pál apostolok főünnepét ünnepeljük. Bár a naptár szerint az évközi 13. vasárnap van, Brazíliában a Püspöki Konferencia liturgiáját követjük, amely a két nagy apostol ünnepét erre a vasárnapra helyezi át, amely a legközelebb esik a 29-éhez. Egyes helyeken a főünnepet magán június 29-én ülik meg.
A liturgia két evangéliumot kínál nekünk, a vigília evangéliumát (János 21,15-19) és a napét (Máté 16,13-19), amelyet elmélkedésre választottunk. Ez az a szakasz, amelyben Jézus megkérdezi a tanítványoktól, kinek tartják őt az emberek, és Péter mindenki nevében válaszol; majd Jézus Egyháza alapkövévé teszi őt. Az evangélium középpontjában Péter áll, de a mai ünnep Pált is ünnepli, a nagy apostolt és az Egyház evangelizátorát.
Ebben a szakaszban hat vers van, és öt pontot választottunk elmélkedésünkhöz. Talán már sokszor olvastad és hallottad ezt az evangéliumot, de amikor imádságra vesszük az Igét, az Úr mindig meglep valami újjal.
Az evangélium
Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: “Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Így válaszoltak: “Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Jézus most hozzájuk fordult: “Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” Simon Péter válaszolt: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: “Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 16,13-19).
1. “Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” (Mt 16,13)
Jézus első kérdése nem közvélemény-kutatás. Nem azt akarja tudni, mekkora a népszerűsége, hanem azt akarja, hogy a tanítványok felismerjék, ki ő valójában. Ez Jézus kilétének kérdése. A válaszok azonnal megjelennek: Keresztelő János, Illés, Jeremiás vagy valamelyik próféta. Jézus egyikük sem, bár voltak benne az említettek bizonyos vonásai, amelyeket a podcastban nem fejtünk ki.
Az Úrnak az apostolokhoz intézett kérdése átszeli a kétezer év történelmét. Mit mondtak már arról, ki volt Jézus? Sokan jó és szent embernek ismerik el, de tagadják, hogy Isten Fia volna. Mások filozófusnak, páratlan tanítónak, sok jót tevő embernek nevezik, aki gyógyított, sőt embereket támasztott fel, mégis megtagadják, hogy elfogadják istenségét. Minden lehetséges változat létezik, és sok eretnekség volt Jézusról a kereszténység kezdetétől napjainkig.
Annak ismerete, mit mondanak Jézusról, abban is segít, hogy megértsük, ki ő nem. Ez az úgynevezett tagadó (apofatikus) teológia, annak útja, hogy kimondjuk, mi nem az Isten. Az eretnekségek történetét követve fokozatosan megértjük: Jézus nem csupán ember (az arianizmus ellen), nem felmagasztalt angyal, nem különleges teremtmény, nem félisten. Ennek az igazságnak a megőrzéséért hirdette ki az Egyház Mária, Isten Anyja (Theotokosz) dogmáját az efezusi zsinaton (431): Máriát Isten Anyjának nevezni nem azt jelenti, hogy istennő volna, hanem hogy az egyetlen személynek, Jézusnak az anyja, aki valóságos Isten és valóságos ember, és nem osztható két személyre.
A nicea-konstantinápolyi hitvallás, a niceai (Kr. u. 325) és a konstantinápolyi (Kr. u. 381) zsinatok gyümölcse, fényes következtetésre jutott Jézusról: “Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű.” Ezeket az igazságokat nem a zsinatok találták ki. Már benne voltak az evangéliumokban. Például Szent Márk azzal kezdi, hogy ez “Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliuma”, Szent János pedig azzal zárja a magáét, tanúsítva, hogy azokat a jeleket azért írta meg, “hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen az ő nevében” (Jn 20,31). A dogmák csak kifejezetté teszik, amikor valaki tagadja, azt, ami mindig is az Egyház hite volt.
2. “Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15)
Ez a nagy kérdés, mert a válasz egyedi és személyes. Az Úr előtt mindenki megválaszolja, ki ő számára. Péter a többi apostol nevében szól, de minden szívnek megvan a maga válasza. Tamásé, akit meghívnak az Úr sebeinek megérintésére, így vall: “Én Uram és én Istenem.” (Jn 20,28).
Itt egy lépéssel tovább mehetünk, Assisi Szent Ferenc szellemében, amikor a Szent Damján-i bizánci kereszt előtt imádkozott: “Ki vagy te, Uram, és ki vagyok én?” Vagy ahogy Avilai Szent Teréz imádkozott: “Uram, te vagy az, aki van, én pedig az vagyok, aki nincs.” Az Úr megtapasztalása elvezet minket Jób felismeréséhez: “Eddig csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak.” (Jób 42,5). Nem a test szemével látunk, hanem a hit szemével, és a hit az egész keresztény élet alapja.
Ezt a választ, amelyet az Úr mindenkitől kíván, semmilyen ideológia nem sajátíthatja ki. Hiábavaló Jézust a “baloldal” vagy a “jobboldal” emberévé tenni, az első szocialistának vagy a hagyományos értékek és az egyéni erkölcsi felelősség védelmezőjének nevezni. Az Egyház társadalmi tanítása messze minden politikai ideológia felett áll. A katolikus válasz ugyanaz marad: “Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől…” Ezt fogja Péter egyszerű módon megvallani, ahogy mindjárt látni fogjuk.
3. “Boldog vagy…” (Mt 16,17)
Miután Péter kijelentette, hogy Jézus a Messiás, az élő Isten Fia, az Úr boldognak, boldognak nyilvánítja őt, mert “nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17). Péter boldogsága az Atyának ebből a kinyilatkoztatásából születik. És itt a Szentháromság hallgatólagos kijelentése rejlik: az Atya az, aki kinyilatkoztat, és a Lélek lesz az is, aki megismerteti velünk, ki Jézus (vö. Jn 14,26; 15,26).
Imádságodban helyezd saját nevedet Péter neve helyébe: “Boldog vagy, (a te neved).” Mi is megélhetjük ezt a boldogságot minden alkalommal, amikor felismerjük és magasztaljuk az Urat, mert ő kinyilatkoztatja magát. És amikor az Atya, vagy maga a Lélek nyilatkoztatja ki nekünk, ki Jézus, részesülünk Péter ugyanazon boldogságában. Ezek a dolgok, mondja az Úr, el vannak rejtve a bölcsek és okosak elől, és a kicsinyeknek vannak kinyilatkoztatva (vö. Mt 11,25).
Ezért kiálts: “Jöjj, Atyám, és nyilatkoztasd ki nekem, ki Jézus. Jöjj, Szentlélek, és nyilatkoztasd ki nekem, ki Jézus.” Nem a mi értelmünk, sem egyetlen ember nem nyilatkoztathatja ki ezt. Amint XVI. Benedek pápa tanította (vö. 2012. november 14-i általános kihallgatás és Deus Caritas Est, 1), a keresztény hit nem tantételek sorozata, hanem egy Személlyel való találkozás. Hiába tudunk mindent a vallásról, ha még hiányzik Jézus személyének megtapasztalása. Aki megélte ezt a tapasztalatot, nem adja fel, mint a kutya, amely meglátta a nyulat, és tovább fut, amikor a többiek már elfáradtak, mert tudja, mit látott. Ne állj meg félúton: kérj, mert a Lélek segítségünkre siet gyöngeségünkben (vö. Róm 8,26).
4. “Az alvilág kapui” (Mt 16,18)
“Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16,18). Miért engedi meg Jézus, hogy a pokol hatalma még működjön? Mert itt lép be a mi szabadságunk. A pokolnak van hatalma, igen, de ez korlátozott hatalom: soha nem győzheti le az Urat, sem az Egyházat. Mint egy Szent Ágostonnak tulajdonított mondásban: az ördög a megláncolt kutya, amely csak azt harapja meg, aki közelít hozzá. Az ördög létezik, és a pokol is, és hatalma el akar távolítani minket Istentől, és a sötétség útjára akar vetni, de nem veheti el sem értelmünket, sem akaratunkat.
Isten szabadnak akart teremteni minket. Már a Második Törvénykönyvben mondta: “Nézd, ma föltártam előtted az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot.” (MTörv 30,19). Ez a két út tanítása, az 1. zsoltáré, a szűk kapué és a tágas kapué (vö. Mt 7,13-14). A pokol hatalma megpróbálhat eltávolítani minket az Úrtól, és létezik a közösségi bűn súlya is, amikor a csoport magával ragad, de senki sincs kényszerítve a bűnre. Ezért imádkozzuk a Miatyánkban: “És ne vígy minket kísértésbe.” (Mt 6,13). És Szent Pál az Efezusiakhoz írt levélben (Ef 6,10-17) emlékeztet minket, hogy öltsük fel Isten fegyverzetét a lelki harchoz.
Érdemes felfigyelni a “pokol kapui” (Mt 16,18) képére, az egyes fordításokban használt kifejezésre. Egy kapu nem mozdul el a helyéről, hogy támadjon. Ha “a pokol kapui nem vesznek erőt”, az azért van, mert mi, az Egyház, vonulunk fel ellenük. Mint egy középkori ostromban, a cél a vár kapuját ledönteni és kiszabadítani azokat, akik bent vannak. Az Egyház azért létezik, hogy az elveszett bárányt keresse, bárhol is legyen, lövészárokról lövészárokra, amíg minden népet meg nem nyer Istennek. Nem arról van szó, hogy összehúzódva és csendben maradjunk, hanem hogy előrenyomuljunk, hirdessük az evangéliumot minden teremtménynek, parrésziával, merészséggel.
Végül, a pokol két nagy hatalma az ember felett mindig a bűn és a halál volt, és mindkettőt legyőzte Jézus. Ő legyőzte a halált és a bűnt, és mi győztesek vagyunk vele (vö. Róm 8,37; 1Kor 15,57). Amíg ebben az életben vagyunk, még szembesülünk a kísértésekkel, de a győzelem már biztosított. Olyan ez, mint egy nyertes szelvényt tartani a kézben, amelyet csak később váltanak be: a küzdelem folytatódik, de a jutalom bizonyosságával, amely már a miénk. “Bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33), mondta Jézus az utolsó vacsorán. Amire szükségünk van, hogy eljussunk oda, szilárdan és biztosan Péter bárkájában.
5. A kulcsok hatalma (vö. Mt 16,19)
“Neked adom az ország kulcsait, amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 16,19). Jézus már megadta a tanítványoknak a hatalmat a gonosz lelkek és a betegségek felett, és az üdvösség Örömhírének hirdetésére. De a kulcsok hatalmát kifejezetten Péternek adja, és a névmás egyes számban áll: “neked adom” (egyedül neked), és nem “nektek adom”. A gyógyítás és akár a bűnök megbocsátásának hatalma (vö. Jn 20,23) többes számban van megadva, de a kulcsok ígérete egyetlen embernek, Péternek szólt. Ez egy újabb ok, hogy benne és utódaiban egyedülálló és legfőbb tekintélyt ismerjünk el.
Ezért, amikor a püspökök zsinatra gyűlnek össze, tanácskoznak, de a pápa az, akié az utolsó szó: jóváhagyása nélkül a zsinati akták érvénytelenek, éppen a kulcsok hatalma miatt, amely Péteré és utódaié. Az Egyház nem oszolhat ezer hangra, ahol mindenki azt mondja, amit akar. Ha a mennyben van hierarchia, szentek, angyalok és arkangyalok, miért ne volna a földön? Szükség van a tekintély végső szavára, és maga Jézus alapította azt Péterben.
A kulcsoknak ez a képe messzire nyúlik vissza Izrael történetében. A királyok idején volt a palota udvarmestere (héberül az, aki “a ház felett” van). Amikor a király háborúba vonult, nála hagyta a kulcsot: ő volt az, aki nyitott és zárt, aki az ő nevében parancsolt. Izajás próféta beszél Eljakim esetéről, aki megkapja a beiktatást és Dávid házának kulcsait (vö. Iz 22,20-22). Jézus az Egyházban valami mélyen Izrael történetében gyökerező dolgot vesz fel újra. E dinasztia másik eleme az anyakirályné (héberül Gebirah): Salamontól kezdve a királyné nem a feleség volt, hanem a király anyja, amint a Királyok könyvében olvassuk (vö. 1Kir 2,19-20; 14,21; 15,2). Ezért nevezzük a Boldogságos Szűzanyát Királynőnek: mert Izrael Királyságának Királynője a király anyja volt, és Jézus mindezt akarta.
Egy részlet Péter nevéről
Érdemes megfigyelni az apostol nevének alakulását. Először “Simon, Jónás fia” (Jn 1,42; Mt 16,17). Miután Jézus meghívta, senki sem hívja többé Simonnak, csak maga az Úr, a Galileai-tengernél való megjelenésben: “Simon, János fia, szeretsz engem?” (Jn 21,15-17). Idővel, amint Pál leveleiben látjuk, csak “Kéfásnak” hívják (1Kor 1,12; 15,5; Gal 2,11-14), a héber néven, amelyet Jézus adott neki, és amelyet senki sem mer lefordítani. Ez az érlelődés mutatja, hogy már az apostoli időkben elismerték Péter elsőbbségét, és még inkább Jézus tekintélyét, aki új nevet és új küldetést adott neki. Ezért nem mondhatjuk, hogy Péter egyszerűen egyenlő volt a többiekkel.
Amikor Szent Pál elmeséli, hogy szembeszállt Péterrel (vö. Gal 2,11-14), nem kisebbíti őt. Ellenkezőleg: azt mondja, hogy figyelmeztette még azt is, aki mindenki felett állt, éppen azért, hogy megmutassa, nem volt gyenge, és hogy abban az esetben Péter rászolgált. De Pál elismerte Pétert az Egyház oszlopaként és küldetésének fontosságát (Gal 2,7-9).
Egy szó Szent Pálról
Mivel a mai ünnep Szent Pált is ünnepli, érdemes felidézni formálódását. A damaszkuszi úton tapasztalt rendkívül erős élmény után Pál nem ment ki másnap prédikálni. Visszanyerte látását (vö. ApCsel 9,17-19), éveket töltött érlelődéssel (vö. Gal 1,15-18; 2,1), és még szükség volt arra, hogy Barnabás bevezesse őt az apostolok közé (vö. ApCsel 9,26-27), és évekkel később Tarzuszba menjen, hogy Antiochiába vigye (vö. ApCsel 11,25-26). Ma sok “internetes megtért” van, akik alig megkeresztelve azt hiszik, hogy már megvan a tekintélyük úgy prédikálni, ahogy Pálnak volt. De Pálnak évekbe telt. Ahogy Robert Barron püspök mondja, aki az új médiában akar evangelizálni, először a régi médiához kell hozzászoknia: sokat kell olvasni, ismerni a tanítást és Isten Igéjét, mielőtt megszólalna, különben azon kapja magát, hogy ostobaságokat mond.
Krisztus egyetlen Egyháza
Jézus nem “egyházaimról” beszél, hanem “Egyházamról” (Mt 16,18), egyes számban. Ez Krisztus egyetlen Egyháza, egy, szent, katolikus és apostoli, amely Péterre és utódaira épül, Pétertől egészen XIV. Leó pápáig. Ahogy az egyházatyák mondták, mint Szent Ambrus: “ahol Péter van, ott van az Egyház”; és még Szent Ágoston: “Róma szólt, az ügy lezárva”. Érdekes módon maga Szent Ireneusz idézte a négy evangélium szerzőinek nevét, amelyeket a Hagyományból ismerünk, és nem maguknak az evangélistáknak a szövegeiből. Aki elfogadja a négy evangélium kanonikusságát és nevét az egyházatyák miatt, annak a következetesség kedvéért el kell fogadnia Péter elsőbbségét is, amelyet ugyanaz a Hagyomány állít.
A Lectio Divina lépései
Olvasás (Lectio). Mit mond a szöveg?
Olvasd el nyugodtan, félhangosan, Máté evangéliumának 16,13-19 szövegét, amelyet fentebb elhelyeztünk. Vagy, ha akarod, elmélkedj a vigília evangéliumán, János 21,15-19.
Elmélkedés (Meditatio). Mit mond nekem a szöveg?
Hagyd, hogy az Ige felcsendüljön az öt pontból: mit mondanak az emberek Jézusról; mit válaszolsz te magad a “mit mondasz, ki vagyok?” kérdésre; annak boldogsága, aki megkapja az Atya kinyilatkoztatását; a pokol korlátozott hatalma Krisztus győzelmével szemben; és a kulcsok hatalma, amely Péterre és utódaira van bízva. Kérdezd meg magadtól: volt-e már személyes tapasztalatom Jézus személyéről, vagy csak dolgokat tudok róla?
Imádság (Oratio). Mit válaszolok Istennek a szövegből?
Imádkozz saját szavaiddal, a nevedet odahelyezve, ahol Jézus azt mondja: “Boldog vagy…”. Kiálts az Atyához és a Szentlélekhez: “Jöjj, és nyilatkoztasd ki nekem, ki Jézus.” Imádkozz az Egyházért, a pápáért, püspöködért és Közösségedért vagy plébániádért, és bízd magad a Boldogságos Szűz, a Királynő és Anya közbenjárására.
Szemlélődés (Contemplatio). Milyen új tekintetet ad nekem Isten?
Maradj csendben az Úr előtt, mint Szent Ferenc a kereszt előtt: “Ki vagy te, Uram, és ki vagyok én?” Egyszerűen állj meg, és csodálkozz Jézus személyén, hagyva, hogy ő személyesen megmondja neked, hogy szeretett gyermeke vagy.
Cselekvés (Actio). Milyen cselekvésre hív ma az Úr?
Vállalj ezen a héten egy konkrét gesztust: megvallani életeddel a Jézusba vetett hitedet, imádkozni a pápáért és az Egyház egységéért, és megosztani valakivel az e egyetlen nyájhoz tartozás örömét. Nyomulj előre a “pokol kapui” ellen, keresve a bárányt, amely távol van.
A jövő hétig. Shalom!
A podcast videója: https://youtu.be/oQ1zYkweHAQ
